Boldog Karácsonyi

Ünnepeket!

Komáromi János: Angyali mese
Örökké karácsony

Már nagyon régen volt, nem is volt talán, amikor ámulattal csüngtem azon a fán, mikor csodában és mesében hittem. Mikor még e mese volt minden kincsem. Mikor még hittem, érdemes jónak lenni, hogy a jutalmat érte nem veszi el senki, és ha elég türelmesen, kitartóan várom teljesülni fog minden vágy, minden álom. Aztán gyermekemnek állítottam fenyőfát, Neki rendeztem meg azt a fényes csodát. A csillogó kis szeme lett minden kincsem, Éreztem, boldogabb karácsony már nincsen. Kicsi lett már fácskám, mivel most beérem, sokasodtak emlékeim, és nőtt a szemérem. Gyermekem, s gyermeke csodálja a fámat, boldogan nézem őket, s elkerül a bánat. Mert ismét karácsony van, a lelkünkben béke. A történetünk örök, nem lesz soha vége, mert szeretet az, mi széppé varázsolja fánkat csodássá, boldoggá a karácsony éjszakánkat. Kívánom hát szeretettel minden barátomnak, örömmel és várakozással teljen el a holnap. Teljen meg házatok és szívetek szépséggel Legyen Nektek is csodás a karácsony éjjel.

Fridli Zoltán: Magányos karácsony

Márai Sándor: DECEMBER

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé.


E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról.

Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem járok.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek sem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit Csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

Fekete István : Betlehem

(részlet)

Gősi Vali: Várakozás

A karácsony számomra az elcsendesülést, a gyermekkor békéjét, felhőtlen biztonságát, a lélek átmelegedését idézi régmúlt, hó-tiszta télben, csikorgó fagyban. Jelent egyúttal meghatott, szomorkás, néha fájó könnyeket, félszeg mosolyokat – de leginkább tiszta, felhőtlen gyermekmosolyt idéz, és valami titokzatos csoda megszületésének ígéretét hordozza - már a várakozás idején. Talán e születendő ígéretet hívják szeretetnek.

Kisgyermek koromból a havas-fehér karácsonyokra emlékszem szívesen, a kályhafényes, meleg szoba otthon-illatára, arra, hogy a szüleink végre velünk lehettek, és nem dolgoztak éjt nappallá téve - legalább azokban az ünnepi napokban. A szerény, ezüst-dióval és hófehér vattapamaccsal díszített fenyőfa illatát is érzem újra, és a későbbi, kicsit színesebb karácsonyokra is szívesen emlékezem - már saját gyermekeim boldog várakozásával. Felidéződik a kalács illata, felszakadnak a könnyek is újra és újra eltávozott szeretteimért, újra él emlékeimben az éjfélimisék varázsa, édesapám karácsonyi dalolása: "Fel nagy örömre, ma született, aki után a Föld epedett..." – felelevenedik édesanyám csendes készülődése, amely  új értelmet nyert, amióta Ő is emlékképekben jön el hozzám a várakozás idején.
A legfelemelőbb azért ma is a készülődés, a meghitt várakozás, az ünnepi illatok. Talán ilyen lehetett a jászol melege, illata a Megváltó születésekor…

Az Advent a várakozás csendjén túl számomra szüntelen, fájó emlékezés is ... Ilyenkor szinte minden a fiamat idézi, aki imádta a karácsonyt, a készülődést, a titokzatos várakozást -felnőtt korában is, de már sok éve az égiekkel ünnepel…

Hát így volt régen, és így lesz már mindig: könnyekkel, és szomorúsággal fűszerezve, hiszen idén is a temetőben, a gyermekem sírjánál lobban elsőként a karácsony esti gyertya.
… S talán készítek majd megint kis csomagocskákat a szegényeknek,hajléktalanoknak, mielőtt asztalhoz ül a család…

Az ajándék? Legtöbbször néhány szép könyv, közös éneklés, nagy beszélgetések az ünnepi asztalnál.

Azért, ha lehet, szeretnék én is egy ajándékot magamnak: ha karácsony este – legalább álmomban -meglátogatna a fiam, nagyon boldog lennék... Örömkönnyeket sírnék, és könnyeimen át – benső mosolyomat ajándékoznám mindenkinek, akinek szomorú a karácsonya…
A karácsony - és minden ünnepünk talán olyan - olyan lehet… - amilyet megálmodunk magunknak, a lelkünkben... Merjünk nagyot álmodni! Álmodjunk békés,szép karácsonyt magunknak, s másoknak.

Legyen ez a karácsony bár meghatottságtól könnyes, de őszinte, benső mosolyunktól különleges ünnep!

Donászy Magda: Karácsonyvárás

Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás.  Lótás-futás, csomaghordás.  Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van.  Oda se a hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek.  Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal.
     Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét.  Egyik-másik tele sincs még.  No de mindegy.  Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres.
     Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott.  Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne.  Néha nem is pénz kell ehhez.  Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom.  Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka.  Tomi adja jobbra-balra.  Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe.  Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés.  Nem is drága, nem is nehéz!  Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik.  Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba'.
     Hát nagyanyó mit csinál?  A két keze meg nem áll.  Öt kötőtű  körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad.  Sietteti a fonalat.  A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül.  Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik.  Dehogy pihen!  Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt.  Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák megett nagyanyóka szekrényébe'.  De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre.  Hóba, fagyba ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján.  Melegíti, vigyáz rája, s vele, egy az iskolába.
     Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is.  S a varrótű?  Az se rest.  A cérnával futni kezd.  Bújócskázik be-ki, be -ki, ha nagyanyó öltögeti.  Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra.  S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat.
     Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán.  Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be.  Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják?  Hová tegyék?  Hej!  Mert a hely sosem elég.  Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik.  Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége.  Anyu egyre sugdos-dugdos.  Apuka papucsban futkos.  Fejét fogja, kulcsokat hoz.  Lassan illeszti a zárhoz.  Mi tagadás, kicsit álmos.
     Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet.  S tanakodik: - Mi lehet? - Tűnődik egy darabig: - Kié lehet? Mi van itt?  Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni?  - Fogadkozik: - Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni!  Lári-fári!  Hány nap van még?  Már nem is sok.  Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt.
     Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész.  Hiszen kicsiség az egész.  Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát?  Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja.
     Dehogyis vár karácsonyig.  Lassan odalopakodik.  Lábujjhegyen, észrevétlen.  Jó, hogy senki más nincs ébren.  De lám!  Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja!  Visszasompolyog az ágyba.
     Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje.  Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta.  Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag?
     Mert a napok folyvást fogynak.  Mind kevesebb lesz a sok nap.  Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán.  - Már egyet sem!  Csengős szánon – hipp-hopp! - itt van a karácsony

Hans Christian Andersen.
A Kis gyufaárus lány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

"Csendben lenni, különösen most, adventi csendben, Isten előtt lenni számodra is egyenlő lehet Isten megismerésével. Ez a talán mesésnek tűnő jónási történet is erre tanít bennünket. Ha kell, Isten az emberi zajban, nélkülünk is véghezviszi amit eltervezett, de jobban szeretné velünk és csendben véghezvinni.
    Csendben lenni, azt jelenti, hogy elfogadjuk az Ő akaratát, nem zúgolódunk ellene. Ha a mi gondolatmenetünk szerint jár el, ha nem. A baj mindig ott kezdődik, amikor nem tudunk igazán csendben lenni Isten előtt, pedig elé megyünk. A csendes hallgatásnak iskolája van, ezt is tanulni kell....
   Adventben már érezzük, hogy közeleg a karácsony, lassítani kéne, el kellene kezdeni szép lassan valami mással is feltöltődni, mint amit a munkahelyen, vagy otthon magunkba szívtunk, de tudunk-e igazán csendben lenni?...
   Csendben kell lenni, hogy Isten szavát is meghalljuk."

(Vámos Béla  dióspatonyi lelkipásztor igehirdetésének egy részlete)

Fridli Zoltán: Boldog Karácsonyt!

December van, kandallómban tűz nyelve táncol,
Odakinn, a hidegtől még a fa is homlokot ráncol.
Égből a felhő, fehér, habkönnyű varázslatot terít,
Ma, a szeretet bugyrából, mindenki nagyot merít.
Sötétedik, nézem a hulló csodát ablakom előtt ülve,
Nénike, nehezen, nagy szatyrot cipel, láthatóan hűlve.
Sietve felöltözöm, kimegyek, a nénike után szaladok,
Segítek, szatyrát, házáig viszem, behív, de nem maradok.
Faluszélén öreg, fehér, rozzant ház, piciny ablakokkal,
Bejáraton lakattal, néhol festék nélküli kopott ajtótokkal.
Elköszönök, elindulok sietve hazafelé, de nehéz szívvel,
Lerakom kabátom, s ragyognak is karácsony fényei nagy ívvel.
Ajándékosztás, nagy öröm, majd vacsorára tálalás, terítés,
Nem ettem, nénike járt a fejemben, hézagos nála a kerítés.
Szatyrában csontot, kenyeret, almákat és diókat cipelt,
Csizmája, s hatalmas kendője hátára terítve, elég viselt.
Útnak indultunk, aznapi vacsorával, s egy ajándékkal,
Egy meleg, nem használt kabátot viszünk jó szándékkal.
Nagyon hideglett, már arcunkba fújta hódarát a fagyos szél,
Kopogok, nem nyit ajtót, csak kiles kis ablakán, idegenektől fél.
Felismer, beenged. -Adjon az Isten. De hideg van itt néne!
- néha a tűzre, hogy meleg legyen, rakni is kéne-,
Azzal raktam is a tűzre, ajándékot táskából kivettük,
Majd, néninek szánt vacsorát, az asztalra kitettük.
S szólt,- angyalok jöttek el hozzám vagy álmodom,
- noha ezt holnap, templomban a papnak elmondom-.
Azzal széles, hálás mosoly ült meg, az életviselt, ráncos orcáján,
Kimentem, lapátot kerestem, s elszórtam útról a havat portáján.
Már késő van, idejelenne elköszönni, de nénike nem enged,- várjanak,-
Keresztet vet, - az éhezők egyenek, a szomjazók igyanak a szabók varrjanak,
ne legyen lyukas a szeretetnek-zsákjai. Boldog karácsonyt!- Azzal megáldott,
Majd mindenkinek homlokára keresztet rajzolt, almát és egy-egy diót adott.

Mentovics Éva

Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.

Tordon Ákos: Az  égigérő karácsonyfa

 Égig érő karácsonyfát kért egyszer egy kisfiú. Egy olyan kisfiú, akinek mindig minden óhaját és kívánsá­gát teljesítették. A szülők most sem sajnálták a költséget, az időt és a fáradságot, hisz egyetlen mag­zatukról volt szó, és tömérdek utánjárással beszerezték az égig érő karácsonyfát. Persze, a csilla­gokat verő karácsonyfa miatt ki kellett bontani a födémet és a tetőt is, különben hogyan is fért volna a szobába? De ki törődik ilyesmi­vel? Semmiképp se az olyan szü­lők, akik égig érő karácsonyfát vá­sárolnak.

A legszebb könnycsepp

Sok szép mesére emlékszem gyerekkoromból. Legszebbnek tűnik mégis az a mese, amelyet nagyanyámtól hallottam. Leírom, hogy ti is gyönyörködjetek benne:

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.

Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!

Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.

Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:

- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

Nagyanyám így fejezte be a meséjét: Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bándd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.
(Lajos bácsi)

B. Radó Lili: Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.
- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó. v - Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

( Régi angol mese nyomán fordította : B. Radó Lili )

Ruder Jana : Flóra, a csillaglány

Valamikor régen, amikor még nagyon kevés ember élt a földön, a Teremtő, úgy rendelkezett, hogy azok az emberek, akik egész életükben sok jót tettek másokért, csillaggá változhatnak a földi életük befejezése után. A Teremtő azt is megengedte, hogy a csillagok minden évben kiválaszthatnak egy napot, amikor képessé válnak a csodák megtételére, a földön élő emberek számára. Minden csillag, egyetlen csodát tehet.
Azonban ahogyan növekedett a földlakók száma, a csillaggá válás egyre kevesebbeknek adatott meg, mert az emberekben elsorvadt az önzetlenség. Flóra, a csillaglány, csak foszlányokban emlékezett arra, hogy milyen volt a földi élete. Azt biztosan tudta, hogy ott élt, ahol volt két nagy folyó, a Duna és a Tisza, és egy nagy tó, amit úgy hívtak: Balaton.
Amikor döntenie kellett arról, hogy mikor szeretné megtenni az évi csodáját, Flóra, a karácsony első napját választotta. Nem nehezteltek érte az angyalok, inkább örültek, hogy Jézuska születésének napján gyarapodik majd a jócselekedet. Ilyenkor a Földön is békésebbek voltak az emberek, néha az önzetlenség is megmutatkozott. Flórának, ezen a napon, sokkal élesebbé vált a látása és a hallása is, mint a többi napokon. Már hetekkel korábban szemlélődött, nézelődött, hogy ki szorul majd rá a jócselekedetére. Ez volt az első lehetősége a csodatételre. Szomorúan látta, hogy az emberek elmennek a bajbajutottak mellett, hogy szinte mindenkinek a pénz a legfontosabb. Látta, hogy milyen nagy különbség van ember és ember között... sokaknak mindenük megvan, még az is, amire valójában nincs is szükségük, mások meg fáznak, éheznek, inniuk sincs mit. Időnként a városokban minden úgy csillog-villog a sok fénytől, mintha versenyezni szeretnének a Nappal és a csillagokkal... Könnyezve nézte, hogy még mindig léteznek fegyverek, s egyre erősebb a pusztító erejük. Látta, hogy az emberek rengeteg fát kivágnak, de ültetni nem ültetnek helyettük, és attól is elszomorodott, hogy milyen hatalmas szeméthegyek alakultak ki mindenfelé. Érezte, hogy a levegő is beteg, mert túl sok a szennyeződés. Erősödött benne a tudat, hogy nagyon nehéz dolga lesz kiválasztania a jócselekedetet, mert látta, hogy mindennap több csodatételre lenne szükség, hogy az emberek másképpen éljenek. Bízott abban, hogy a többi csillag is látja ezeket, és együtt sokat tudnak tenni a bolygó életéért. Tisztában volt azzal is, hogy csak aprócska csodát teremthet, mégis örült a tudatnak, hogy erre rászolgálhatott. Karácsony szentestéjén, ott abban az országban, ahol Flóra egykor emberként élt, ajándékot adnak egymásnak az emberek, és feldíszített fenyőfán gyertyákat gyújtanak. Énekelnek... Templomba mennek éjfélkor.
- Milyen csodát tehetek én? Valami olyasmit szeretnék, ami több embernek szerezne örömet - törte a fejét a csillaglány. Ahogyan nézelődött, úgy érezte, hogy az emberek valójában nem boldogok. Mintha mindig valami mástól várnák a boldogságot. Másik embertől, tárgyaktól..., amit aztán hamar megunnak, és mindig újabb dolgoktól várják a boldogság érzetét. Elhatározta, hogy boldogságot ad az embereknek. Tudta, hogy ezt, csak egyetlen helyre teheti. Az ember szívébe... ,hogy majd erre az ember rátaláljon, segítségül hívta a természetet. Minden évszakban történnek csodák. A virágzó fák, a lepkék, madarak, az erdők, mezők, patakok, hegyek... a nyári zápor, zivatar, szivárvány... az ősz színei, az állatvilág... és még millió szépség, ami körülveszi az embert. Egy gyermek születése... micsoda boldogság.
Ahhoz, hogy az emberekben tudatosuljon, hol is kell keresniük a boldogságot, a csillaglány... üzenetet küldött a földre. Karácsony éjjelén elkezdett esni a hó... reggelre patyolatfehér hótakaró borította a tájat. Ott, ahol a legmagasabb volt a templom tornya, egy magasra nőtt fenyőfa csúcsára ülve várakozott, hogy az emberek ébredezzenek... Amint ott nézelődött, megpillantott egy kicsi házat, ahol égett a villany. Közelebb repült, s látta, hogy egy apróka kislány éppen tüzet rakott a kályhába, és beteg édesanyjának teát készített. Nagyon fázott a kislány, Flóra egészen közel bújt hozzá... és megölelte a kislányt, aki csak annyit érzett, hogy hirtelen olyan jó meleg lett.
- Édesanyám! - szólt a kislány... olyan jó meleg van itt bent. Mintha nem is most gyújtottam volna meg a tüzet.
Odalépett az anyukájához, és megölelte. Az anyukája pedig felült az ágyban és megitta a teát, aztán felkelt az ágyból...
- Jól vagyok. Nem is már fáj semmim.
Odalépett a kislányához és átölelte...
- Nézd ... kicsim... esik a hó! Gyönyörű hófehér minden... Szépséges a karácsony! Olyan boldog vagyok! - kiáltotta, miután kinézett az ablakon.
Lassan ébredezett a város. Az emberek kimentek az utcára, és együtt gyönyörködtek a havazásban. A kislány átment szomszédba, hogy boldog karácsonyt kívánjon a pajtásainak. Megölelte őket sorban... - Boldog Karácsonyt!
Flóra, a csillaglány még várakozott kicsit a nagy fenyő csúcsán, s amikor látta, hogy az emberek jönnek-mennek a városokban, szánkóznak, nevetnek, hóembert építenek, hógolyóznak és óráról órára egyre többen ölelik meg egymást, miközben boldog karácsonyt kívánnak egymásnak, elégedetten sóhajtott.
Még utoljára megölelte a nagy fenyőt is, ami a templom mellett magasodott, aztán szép lassan visszaemelkedett az égre, abban a reményben, hogy mostantól megtalálják, meglátják az emberek, hogy milyen rengeteg szépség veszi őket körül, s megtanulnak egymásnak is örülni... Ahogy suhant vissza az égre, már előre örült annak, hogy jövőre újra eljöhet, s akkor arra napra is adhat valami szépet a földieknek...

N. László Erzsébet: Karácsony fényei

Az ünnep - különleges nap...

"Az ünnep - különleges nap. Jókedv és meleg árad a szívedből, azok a szeretetteljes érzések, amelyek mindig benned vannak, épp csak a mindennapok rohanásában elfeledkezel róluk.

Érdekes, hogy noha az érzés benned születik meg, mégis egy tárgy, a naptár irányítja örömödet. Hisz ha őszintén megnézed, az ünnepeidet mindig egy dátumhoz kötöd: születésnap, évforduló, karácsony, újév...

Sosem gondolkodtál el rajta, hogy miért kell valamit ünnepelni? Vajon a jeles napok emelkedett szabadsága, a felhőtlen jókedv miért ne lehetne hétköznapjaid része is?

Tapasztalatom szerint az ok mindig elveszi az ünnep csodáját: amikor ajándékért tülekedsz, amikor a megfelelés terhe nyom, nem tudod érezni a szeretetet. Azt a szeretetet, amely magát az ünnepet szüli. Napjainkra a különféle megemlékezések rutinná, vagy még rosszabb esetben kötelező eseményekké torzultak. A közös élmény, a felhőtlen együttlét csodája eltűnt, mert "Te jó isten, megint itt a karácsony!" sóhajtással lapozod a naptárt.

Pedig az ünnep csodája a tiéd! Amikor valaki mást ünnepelsz, akkor is a tiéd, épp csak megosztod az illetővel. Mi köze ennek a kalendáriumhoz? Ha szeretnéd valóban átélni az ünnep és a szeretet adta örömöket, megteheted, de ehhez meg kell tanulnod megélni az életet, és meglátni, hogy az ünnep fénye a létezés minden porcikájában benne ragyog. Amikor reggel felkel a nap, amikor besárgulnak az őszi lombkoronák, amikor esik az eső vagy szállingózik a hó, bizony, a különlegesség mámorát, az új élmények csodáját minden pillanatban meglelheted, ha hajlandó vagy felfedezni az életed. S ez még akkor is igaz, ha szürke falak, vagy éppen rácsok mögött töltöd napjaid, mert Te vagy az, aki minden szívdobbanásban megújulva, sosem látott csodákat teremtesz - az ünnep csodája folyamatosan rád nevet, és csak arra vár, hogy te vele nevess!

(A.J.Christian)

Egyszer egy évben nem lehet szeretni!
 

 

Rónay György: Szerda este