Antalfy István: Tél volt

Megláttalak kislány voltál, csicsergő,
Meglátott, rólad álmodott az erdő.
Kezed megfogtam. Meleg volt picinyke...
Az ágra röppent egy kiváncsi cinke.
A tél szebb volt sok fényes tavasznál.
Kezem megfogtad, s mellettem maradtál.
Szemedbe néztem: ott fénylett a tenger.
Partjára ültem nagy nehéz szívemmel.

Alakszandr Szergejevics Puskin: Téli Reggel

Csodás idő: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.

Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.

Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.

Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.

Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugot.

(Lányi Sarolta fordítása)

Árvai Attila: Hó

 Hideg márványtakaró
Vakítóan fehér hó…
Elvakítja két szemem
Nyomot hagy a lelkemen

Égből hullik szépen alá
Énekli az Isten dalát
Két kezemet meghűti
Az arcomat pezsdíti

Láthatatlan fehér fátyol
Megcsodálod benn a házból
Mosolyogsz, ha felnézel
Szíved eltel reménnyel…

Ott rejtezik a szívedben
Fehérfátyol lepelben
Ha elcsendesedsz, meghallod
Mit néked a hó suttog…

Kinyitja az ég ajtaját
Megépíti hó hintaját
Már messziről sugárzik
A szemed is csak káprázik

Tiszta fehér áldott hó
Lelkünket is feloldó
Hideg fagyos érinteni
De szívünket melengeti

Isten arca rejtve benne
Örök titok fehér lelke
Boldog vagyok, hogyha látom
Csodálom hát mindenáron

Isten adta fehér lepel
A mennyekbe felvezetel
Csodállak én, míg csak élek
Áldozok szép énekének
Ki megalkotta e csodákat
Az Isten havas világának…

Ady Endre: A hatalmas tél



Törvénye van a Nyárnak
S nincs törvénye a Télnek:
Nyáron némák a faluk,
Télen pedig kótyagosak,
Összevissza beszélnek.

Fázón átüzengetnek,
Jéggel, hóval borítva:
»Hé, szomszéd, most mondja meg,
Szeretem a más titkait,
Van-e valami titka?«

És szólnak, üzengetnek
A kis faluk így télen.
Szeretik egymást nagyon
S hófedeles házaikat
Ki-kitárják kevélyen.

És mindent elárulnak
A hó alatt a falvak:
A kis falusi erőt,
A sok mihaszna életet
S a nagy téli hatalmat.

S ha jön a Nyár, szégyenli,
Hogy megbotlott, megcsetlett:
Nyáron néma a falu,
Titoktartó s az emberek
Dolgoznak és szeretnek.

Dolgoznak és szeretnek,
Némán, izzadva, félve
És százszor szent titkaik,
Melyeket megszentelt a Nyár,
Bedobálják a Télbe.

Ady Endre: Sárban veszett hó

Fehér hópelyhek, pici melódiák,
Gazdátlan álmok, fagyott angyal-szárnyak,
Jöjjetek, szálljatok, segítsetek
A sárnak.

Fent, a Semmiben, fehér, szűz a világ.
Óh, szép a Semmi, de jobb a valóság.
Jobb a sár, mint a köd s mint köd-kertben
A rózsák.

Sáros, édes Föld (milyen régi e dal),
Te vagy álmok s hópelyhek menedéke:
Élsz és sarad kacag a Semmire,
Az Égre.

Anga Mária: Menedék

  Ada Negri:Havazás

Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetõk, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtõ, nemtörõdöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.

(Dsida Jenő fordítása))) 

Arany János:Téli vers

Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Márton nap tájba' hó
Borítja házi telkemet?

Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán!
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után!

Mily villogó szemmel lesett
Minden sóvárgót, csintalant:
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.

De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, -
Mégsem jön ifjú s leány:
Nagyon szabad künn a szabad.

Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mível:

"Óh, természet halála, tél!"
Emígy kapaszkodik bele -
"S te hófehér hó, mint Adél
Fehér hideg hókebele..."

Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél,
Körmét annál hevítni meg.

De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet:
Megfér kívül szobám falán!
Ne bántsa ezt a kis helyet.

Most fázok, mert van benne mód,
Míg el nem ég félölnyi fám:
Akkor...ha elrontom a szót
És fázom, - nem az én hibám.  

Aranyosi Ervin: Árva levél

Árva levél, milyen magányos,
tavasszal szülte ot a fa.
Testvérei rég tova szálltak,
ot marja csak a zúzmara.

Ragaszkodik kis életéhez,
mert ez az egy jutott neki.
Nyár elején repülni vágyott,
de öregen már nem meri.

Süvít a szél, testébe markol,
jeges késsel húsába vág.
Nem hiszi el, hogy véget érhet,
hogy ennyi volt a nagy világ.

Szitál a köd, arcára fagy,
míg új tavaszról álmodik.
- Bevárom itt az ébredést
- és görcsösen kapaszkodik.

Hiába harc, hiába minden,
ereje jégként olvad el.
A gyilkos szél fülébe súgja:
- árva levél, most menni kell...

Áprily Lajos: Téli könnyek

Űzöl s loholtatsz, zsarnok-arcú tél,
ködben, havasesőben, hóözönben.
Mihelyt kilépek, kicsavargatod
megöregedett szememből a könnyem.

Hűlést, toroklobot küldesz reám,
rabságra vetsz, sokféleképp sanyargatsz.
Csak azt szeretném tudni, zsarnok úr,
a könnyeimmel vajon mit akarhatsz.

Tudom már: sűrűn omló cseppjeit
fagyos szelekkel gyöngyökké fagyasztod,
s ha kristálypalotád báljára megy,
frigidus lányod nyakába akasztod.

Ady Endre: Nem először sírok

Tél-támadás: őszi lugasban
Légy zümmög, árván, messze-messze.
Sajgó mezőt felhő ereszt be
S dong az össze-vissza szél.

Vidoran, mert mindenki távol,
Minden kétséget félredöntök,
Poharammal nagyot köszöntök,
Szent Tél, szent Jövő felé.

Ebből a nagy halál-sötétből
Kevesünknek lesz újra mása,
Kevesünknek föltámadása,
Ha szól a tárogató.

De e süket tél-támadáskor
Érzem legjobban ősi voltam,
Hogy nem először bandukoltam,

Hogy nem először sírok.

Ágai Ágnes:Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Áprily Lajos: Hóhullásban

Porka havak hulladoznak - ó zengésü ének,
verse régi regölőknek, muzsikája télnek.

Porka havak... Hatvan éve, vagy hatvanöt is tán,
a temető jeges útján hogy repült a kis szán.

Porka havak... Kollégium kis kamasz-diákja,
hogy rohantál sereg-élen hangos hó-csatákba...

Porka havak... Hogy suhantál ifjú, könnyü szívvel
hó-szelekben a hegyoldalt szalagozó sível.

Porka havak... Messze kísért hó-dala a múltnak.
Fehéredő fejedre is porka havak hulltak?

Lassan lép már fürge lábad, óvakodva, félve:
egyet lépsz és bezuhansz az örök-álmu télbe...

Aletta Vid: Tél

Most újra tél lett, újra tél,
felfut a fák között a szél,
nézz ki a kertre, nézd, a fagy
a rózsaágakon ragad,
most nézd, az ember nagykabát,
és nézd, a hó is orrbavág,
és nézd a kéményt, nézd, a fényben
hogyan rikít egész fehérben
az utca és az iskolád,
amott a templomtornyon át
följebb a domb is úgy ragyog,
mint hogyha nyers tojáshabot
kent volna rá egy bajszos úr...

Most tél van újra, újra tél,

s a jégcsapok között a szél beszél.

Anna Ahmatova: Hóbuckák jégmerev gerincén...

Hóbuckák jégmerev gerincén
Megyünk, vár rejtélyes lakod,
Gyengéd kettesbe csendesülvén
Hallgatsz, és én is hallgatok.
És édesebb minden dalomnál
Az álmom, mely már nem mese,
A lenge ág, mit mozdítottál,
S a könnyű sarkantyúzene.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Árvai Attila:Tél

Elsuhan a tél, a szomorú utcákon
Jeges szelet hagyva, megfáradt orcákon
Olyan csendesen vagy, mert érzed a hideget
Süvít a némaság, lehűti lelkedet…

Telet fúj a nyárfa, remegnek levelek
Sietve sétálnak, a didergő emberek
Arcukat lehajtva, remélnek meleget
Szívükben emlékként, ott él a kikelet

Télapánk tétováz, adjon e még szelet
Mert sikítva fújdogált a háztetők felett
Már minden meleg kihűlt, idekinn az utcán
Hamar szertefoszlott, e sötét, hideg órán

Telet vártunk folyton, ez elolvasztó nyáron
Együtt imádkoztunk, a forró áradáson
De most, hogy végre eljött, oly annyira fázunk
Menedéket adva, hívogat a házunk…

Csendes téli este, a reményt megtaláljuk
Tüzünket megrakva, egymásért kiállunk
De telünk hidege is, csak értünk, az emberért
A szívünk nem hűti le… a szeretet melegét…

Andók Veronika: Téli csend

Esteledik csendesen,
Fény suhan a réteken.
Magányosan, hó alatt
Álmos magvak alszanak.

Hószínűek most a fák,
Csendes hószín jégvilág.
Rózsaszínen nyugvó nap,
Szelíd alkonysugarak.

Csupa csend, éjek éje;
Holdsugár apró fénye,
Kicsi udvar, csöppnyi ház,
Mindmegannyi boldogság.

Alszik minden csendesen
Hűs-magányos éjjelen.
Egy búsongó hófelhő
Pihe-puha álmot sző.

Száz csillogó hómadár
Kerengve jár, szállva száll,
Leszáll egy-egy s megpihen
Álmodozó réteken.

Ezüstszínű holdvilág,
Tündérzene, zúzmarák,
Foszladozó fellegek,
Fénylő álomtengerek.

Csendes téli estelen
Rejtve rejtő rejteken
Lágyan zúgó fák alatt
Meglestem a titkodat.

Titkok titka: Álmodás,
Édesen bús látomás.
Száncsengő és szeretet
Melengették lelkedet.

Lágyan zúgó fák alatt
Titkok titka rám ragadt.
A csendes éj zokogott:
Szeretetről álmodott. 

Anna Ahmatova: Ház a hóban