Benedek Elek: Január

Bella István: Hogy didereg a hó

Benjámin László: A hóesésben...

Bíbor Kata: Téli vágy

Babits Mihály: Egynapos hó

A keserü városokat
a hó cukorral szórta be,
s fehér gallért vetett a sok tehertől
szennyes vállak fölibe,

oly makulátlan, tiszta gallért,
hogy most a szegény, megpökött
csavargót szűzebb hermelin takarja
mint a boldog püspököt

az évi nagy processzión,
mikor reáadják a szent
köpenyt, mely körül enyhe naftalinszag
és ezer molypille leng...

Óh pillék, himbáló kavargás!
Pillék, hópillék, egynapos
pillék! Egynapra minden ujra szűz lett,
prémes, cukros, ájtatos

Balázs László: Közelítő tavasz

Bartalis János: Téli szerelmes vers

Hó van. És én szeretlek.
Szomorú almafák között járok.
A cseresznyefák, mintha rólad
gondolkoznának.
Szép ragyogó homlokod simogatom: Édes!
Szárnyat növesztesz álmaimnak.
Már túljárom a végtelent.
Egy bús költő akarása kiált.

– – – varjak szálltak a fákra.
Fekete madárraj lepte el a kertet.
A hó alól szedegetnek.
Milyen éhesek, milyen szomorúak
és milyen szomorú a világ.

Neked adom a fellegek színét.
Ha vérvörös télalkonyba suhan a nap,
én-lelkem bíbor csókjait küldi: Kedves.
Hajad lengesd az Éjszakába.
Két szemed sugarát küldjed utánam,
a vad hajszában megáll a bolyongó költő.

Vándor. Az álom röpül, mint aranylovas.
Hiába nézek, gondolok, búsulok, teszek.
Hiába vetek, aratok –
Az élet megáll. Az álom röpül, mint aranylovas.
Vágy-paripám halkan lehorkan bíbor fellegek özönében.
Elmúlok! az örök szomorú földön,
amely bölcsőm és sírom, koporsóm.

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bugyolált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,

egyre-egyre drágább lesz a múlt.

Baranyi Ferenc: Téli dűlőn

Baktatok hóbefútta dűlőn,
a hideget fogammal szűröm,
ízlelgetem: tömény-e még?
Csökönyös, néma pusztaságban,
márványfehér szobortanyákban
oldódik vajon már a jég?

Törhetném csizmasarokkal össze,
de félek, hogy eleven rögbe
hasít sebet a durva láb.
Inkább tavasz melege jöjjön
és öntse szét a fagyos földön
természetét: a sugarát.

A föld, páncélba börtönözve,
léptemre rezzen, rezzen össze,
mint sima szóra a paraszt.
S megyek tovább. Reng minden ablak,
nyög a jég,
nyög a hó,
nyög a parlag,
melyből a léptem vért fakaszt.

Ha kell, hát törni-zúzni jöttem!
S kezét vállamra téve, bölcsen
korhol, csitít a türelem:
meleget hozz, ne csizmasarkat,
olvaszd s ne törd jegét a fagynak,
úgy győzhetsz konok teleken!

Birtalan Ferenc: Reggel a fákra

Ágbogas égen csillagok,
álmot lesnek.
Hallgatok.

Éjlova nyergén tolvaj jár.
Erdőn-mezőn
somfordál.

Barna kalapján szélforgó.
Falevélre
rámorgó.

Reggel a fákra zúzmara ül.
Táncol a tél.

Fagy hegedül.

Babits Mihály: Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kút
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban, mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

B. Szalay Károly: A Tél

Mindig eljön újra itt van
Meghozza Ő a kemény hideget
S hogy itt van igazán biztos így van
Mert mindent egyszerre fehérbe öltöztet

Pihékből szőtte mindenkinek a ruhát
Nem fázik így rét, mező s legelő
Végezheti azért mindenki tovább a dolgát
Míg e ruhát levethetik s a tavasz eljő

De most még zordan süvít a szél
Rajzol az ablakokra szép jégvirágot
A Nap is felhőpárnák közé bújik el
Hogy ne lássa e fázós furcsa Világot

December, január, február
Fagyos időszakai Ők az évnek
Hosszúnak, soknak találja így az ember
De úgy mint idáig is egyszer; vége lesz a télnek

Bródy János: Ne várd a Májust

Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem
A szíved melegét tedd el nekem
Én majd a szemed fényét őrizem

Szedd össze mindazt, ami megmarad
Csak lassan égesd el a vágyakat
Csavard a lángot lejjebb, kedvesem
A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél
Ne várd a májust, kedvesem
Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz
S ha fázol, bújj az ágyba velem

Szelíd legyél, derűs és hallgatag
És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak
Legyél folyó, s ha támad majd a tél
Páncélod lesz kemény és hófehér

Ijesztő szelek fújnak, kedvesem
Nem hoznak több tavaszt el fényesen
Fejünkre hullanak a csillagok
Rémülten ébrednek az álmodók

Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Böröczki Mihály: Télidőn
-részlet-

Fák csupasz ágán
zúzmara csönd
álmát riasztva
csattog a fagy,
s jégszirom tüskék ejtik rabul
a tétova fénysugarat.

Böröczki Mihály: Petróleumgyufa

Azok a régi hóbuckolta esték
a szomszédokat egy házba keresték,
a gondolatok úgy sokódtak össze,
hogy várt a szó és nem szólt senki közbe,
úgy cifrázták a csöndet, alig halkan,
hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van,
az egész utcának volt egy gyufája,
így jobb esett tüzelni rá a lángra,
a sodort cigarettát színig gyűrte
a lámpabúra szűkölődő kürtje,
s a füst keservét aszalódva várta
a plafon pár szál öreg gerendája,
a kártyalapok összefeleseltek,
majd nyugovóra halmódtak a percek,
leparázslott a fája vesztett kályha,
aludt a ház, még langyos volt az álma,
és míg a gondok mélyebb gödröt ástak,
nagy erőt gyűjtött létezni a másnap,
s míg két szülém bajlódott friss neszekkel,
a kis ablakon betódult a reggel,
s piciny tüdőmből rászaladt a pára
a dunyha finom, deres huzatára.

Balázs Danó Tímea: Telet lélegezni

Igaz-fehér fák
kristályos ágainak
brillragyogása

csillag-illatot
porlaszt szerte a tájra.
Telet lélegző

hópehelytükör;
oxigénként létező
fagytisztasága.

Böröczki Mihály: Vesztegzár

Balázs László: Tél

Épp csak átgördül
a déli dombokon
a téli nap
elszáradt fűszálak
a szélben
rétet játszanak
Szép ez.
Szeretnem kellene
a fény metszette
kék árnyakat
karcos ablakvilágom,
a jégbe zárt gyümölcsöt
a ház előtti havas ágon,
a forró bögrére
fonódó délutánt,
hunyorgó nyugalmat
és - ha pontosan nem is értem -
a parázs csendjéből
olvasni rólad
csendben.

Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
nem volt fehér a táj, csupán a parton,
a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
nem növelik, csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét szinednek.

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.

Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég - ha vízre hullt - a hónak,
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár a végtelen ködökbe
és hó esett az örvénylő gyönyörre.

Bognár Barnabás: Hideg van, fázom

Zúzmara játszik ma a fákon,
fehér arany ül a világon - hidegen,
s a fehér szakáll miden ágon
- mint én itt a földön - örökkön idegen.

Dideregve melegszik lelkem
apró, sima, meleg kezedben - ha fázom;
s álmaimmal terítem telkem,
csupán csend csorog le s kopog be a házon.

Messze köd van, homályban a fák,
bár közelről ma szemem jól lát - ma látom,
de pusztán az erdőt, a sok fát,
hiszen kezed néma, s enyém laza álom.

Benedek Elek: Az erdő télen

Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, a fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

Hogy nyergel át a szél hókebleden,
Te meg sem mozdulsz, alszol csendesen:
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.

Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak,
S dalos erdőre mosolyog a nap.

Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedi át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt
Száraz levél csak, az is a hó alatt!

Szenvedsz és hallgatsz, oh, e némaság
Az emberek közt milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.

Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

Baczó Zsolt: Fázik az erdő

Hideg van. Fázik az erdő.
A meztelen fák csöndbe burkolózva állnak
mozdulatlanul a tél nehéz súlya alatt.
Állnak némán,
szótlanul várják a közelgő tavaszt.