Erdős Olga: Januári hajnal


Lágy, puha sorokat
szeretnék rólunk írni
hóba süppedt lábnyomokat
a csendben, akár
január első hajnalán,
mikor a pelyhes utcán
hazafelé tartva csupán
ketten vagyunk.
Ujjaink kesztyűtlen
kapaszkodnak össze, érzem
sorsod lenyomatát tenyeremben
a többi kusza vonal között,
és én is ott lüktetek már végleg
a kézfejeden húzódó ér
kék boltíve mögött.

Efraim Staub: Csendes órán

Csendes órán, meleg szobában
(az ablakon túl szél fütyül ,
a lombja vesztett vén eperfán
magányos, borzas varjú ül )
A télvégi szél cibálja, tépi
A hótól rozzant ágakat
Én jó meleg meghitt szobámban
Szövöm színes álmaimat.
Nicsak! Ott fenn a falsarokban
Hálóján néma pók remeg.
Nem szép a látvány. Tán megöljem?
Értelme nincs. Ugyan minek!
Éljen csak ott, hisz senkit nem zavar
Szemem csak ritkán téved arra.
Szője hálóját, mint én az álmaim,
S dolgozzon. Lelke rajta.

Elekes Ferenc: Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott símogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

Egyed Emese: A többi

Elalszik majd a hívás, mint a gyertya.
Hidak pillérét hó rajzolja körbe.
Hajnalseprűkkel szavaink behordja
az olvasztóba felejtés-anyó!
Könnyedhez készít illatos kalácsot;
meggyógyítanak házi jótanácsok,
s kerül majd, hogyha elmerengenél,
halaszthatatlan megtennivaló.

A járdasziget békéje vagyok,
nem kezdet, nem cél utazásodon.
Kitalálható történet vagyok,
égabroszon szétmorzsált holdkenyér.
Elalszik majd a hívás, mint a gyertya:
volt-nincs. A többi
kínzó hófehér.

Erdélyi József: Dér

Unom a zárt, meleg szobát,
szabad levegőt akarok,
járnom kell egyet odakünn,
a tél akárhogy csikorog.
Legjobb mégis az a meleg,
mit lüktető szívünk terem.
Mint egy kényeztetett kutya,
úgy elpuhúlok idebenn.

Kislányom, öltözz fel hamar,
egy kis pirosítót veszünk,
Tél apótól, érte csupán
egy kis fáradságot teszünk.
Ki tudja: mi vár még reád?
Jó lesz magadat edzeni,
meg kell szokni a szenvedést,
jó lesz korán elkezdeni...

Nem és nem fú, nem csikorog,
vékony köd leng és hull a dér,
deres a föld, a fű, deres
a rég lehullt barna levél.
Nincs sár, se hó, járni gyalog
nem is kell ennél jobb idő.
Üdít ez a körmét-fogát
éreztető, vad levegő.

A hegyoldal szőlői közt
bokrospartu mélyút vezet,
ilyen szép úton menni még
sivár télen is élvezet.
Nincs lomb, virág, dal, dísztelen
a sok szőlőkaró mered,
ha nap süt is, olyan a táj,
mint egy üres arany keret.

Télen tudjuk meg: mi a ház,
mi a ruha, milyen kötél
köt minden embert együvé. -
Mogorva tanitó a tél,
vesszősuhogtató öreg,
őszhaju vándortanitó,
de amit mond, olyan igaz,
olyan szép, mint a tiszta hó...

Tetőn vagyunk, nézzünk körül...
A nap korán, jócskán lement,
nehéz köd ül köröskörül
a zúzmarás erdők felett.
Nyugat felé vörös az ég, -
kemény fagy lesz az éjszaka,
fénylik a hold, ragyog az éj
első-utolsó csillaga.

Menjünk haza... Most lehajol
s a keréknyomról, Bözsike,
feltör egy kis jégcserepet,
el is hajítja izibe.
- Nyomot akarok hagyni, - szól, -
hogy itt voltam... Én hallgatok,
nézem az alvó bokrokon
a sűrüdő hóharmatot.

Endrődi Sándor: Az első hó

Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.

Szűztiszta hótól az utcák, házak
Szinte ragyognak!
Csak az csunyaság, hogy ez a szép hó
Estig elolvad.

Alighogy láttuk:
Eltűnik újra, vége legottan -
És szomorúan járunk megint a
Régi - piszokban...

Erdős Olga: Téli nimfa-álom

Befagyott tó kristálytükör jege,
Fehér falak hűvös lehelete.

Lila estre kúszó ködtakaró,
Ásító ágy, testeket akaró.

Farkasok hóba süllyedt lábnyoma,
Lassan levetett óvó álruha.

A Hold csillagot altató dala,
Pőre csókok izzó körvonala.

Sötétben vakító deres ágak,
Egymásba omló áradó vágyak.

Erdei nimfa időtlen álma,
Párnára csordult nyál csillogása.

Erdei-Szabó István: A ház emlékei

Télen a ház is fázik,
ablakszemei sírnak.
Padlásán vásottkölyök –
pogány szelek hancúroznak.
A tetőt dér lepi be,
jégcsap-szakállat
növeszt az eresz.
S ekkor a ház eresztékeiben
az erdőre gondolnak a fák,
és mindahány megremeg.