Szép versek - G.-Gy.




Gősi Vali: Hófehér pillanat

Géczi Szilvia: Tél
A tél megint beköszönt,
s jeges ujjával végigint a
tájon, s apró hófehér
darával behint minden
csupasz ágat, hogy
reggel, mikor rácsodálsz
a mára, fájjon, égjen
beléd a lét, és
tudd, hogy minden vég
valami kezdet,
s apró hópihék százai
játsszák el a halotti
zenét, s a jég
belepi a mocskos
pocsolyát, gyémánttal
vonja be a tavat.
A szél hordja el a
havat;süvöltve üvölti:
még, s te hiába
kéred: már elég.

Gazdag Erzsi: Cinege etetés
Hej, télidő, hej, zord idő
Elkéne most a hócipő!
Ha volna hozzá ködmön is,
S ha már kívánok, sapka is!
- sóhajt a kis madár,
Míg ablakpárkányomra száll.
Kopogtat: Kopp-kopp, hallod-e?
Ablakodat kinyitod-e?
Adsz-e ebédre jó magot?
Már három napja koplalok.
Fáztál-e télen éhesen?
Én ázom-fázom s éhezem.
Már nyitom, nyitom, cinege,
Gyere, meleg van idebe!
Itt van szalonna, friss köles,
Csak válogass, csak csipegess!
Odább hussan a kis bolond,
És csupa félés, csupa gond.
Kiszórom a magot neki.
Rám pislog, aztán fölszedi.

Gál Sándor: Havas etűdök
Havazik
tágasan nyugodt bőséggel
ahogy egykoron
a valahai békeidőkben is
így tél közepén
van ebben a fehérségben
valami felemelő tisztaság
az a különös kegyelem
amely sietség nélkül takarja be
ezt a megroppant eltorzított
megvetemedett embercsinálta tájat
s varázsol belőle
ismét szépséget
tüll-ragyogást épít
csodálatos hó-hegyeket
kicsi himalájákat
csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal
amelyek felett áteveznek
fekete árnyakként a varjak
az összesereglett cinkék
sármányok s a stiglicek is
s ahogy az ember elindul
ebben a fehérségben
és kinyíltságban
szinte hallja a leszálló csendet
amelyet a hópihék hoznak a magasból
s kísérnek madárárnyak...

Gál Éva Emese: Téli fohász
Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,
most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.
Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,
de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?
Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,
és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.

Gárdonyi Géza: Téli nóta
Esik a hó! Nincs mán virág!
Temető az egész világ.
Én is a főd alatt vagyok:
a pintzébe búslakodok.
Sárga levél az faágon.
Elmúlik az ifjúságom!
Sárga levél fődre lehull.
Az én kedvem de beborul!
Mikor én még legény vótam,
hermanyikás tsizmát hordtam;
hét tulipány a szűrömön;
Fodor Ilka a szivemön!
Ha beléptem a kotsmába,
hej kotsmáros, ami drága!
Tsókot adtam a Martsának,
ötforintost a Kátsának.
Vén asszony mán az én Ilkám.
Botskor a szép legény-tsizmám.
Vájogvető lött a Kátsa.
Hej! ez a világ fojása!

G. Ferenczy Hanna: Január
Ezer konok
kis csepp kopog
árad, terül
tócsába gyűl.
Zúg, riogat,
hórongyokat
cibál a szél
- még itt a tél.
A kert komor,
csupasz bokor
ázott madár -
tavaszra vár.
De semmi jel,
fény nem felel
- a szürke ég
kék lesz e még?

Gál Sándor: Estéli fuvallat
az alkonyat felől érkező csend
megérinti a diófákat
moccan a hó fehérsége
s mintha a madarak is
részei lennének
a cselekménynek
ott köröznek a szem
írisze mögött
s oly régóta hogy az egész
már szinte történelem
balladamély valóság
estéli fuvallata
a látható varázslat pedig
körbezárja az épülő éjszakát
a csillagokkal teljes magányt
az emlékezet végtelen mélységeit
s a felragyogó égtájak
hűvös nyugalmú biztons

Grigo Zoltán: Ki őrzi szívében?
Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
gondolataim bennem lapulnak,
mint a fák közt didergő verebek.
Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.
Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.
De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.
Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól...



























































