Harcos Katalin: Csend tánca

Hajdu Mária: Hóvihar

Suttog a szellő, majd úgy kiabál:
felnyög az erdő és sírnak a fák!
Bömböl az ég is, jaj fáj a hideg!
Könnyezik mégis, mert úgy didereg!
Hullik a földre, és jól betakar
dombot és völgyet e vad hóvihar,

Hollósy Tóth Klára: Téli némaság

Csillagokat sziporkáz a határ,
a tájon vastag dunna, hó,
az ég alatt gyémántmezőkön áll
a földig érő takaró.

Apró, csillámló kis üvegszemek
szikráznak vissza a napba,
a rezzenetlen jégszigeteket
a szűzi hó jól betakarta.

A tél bariton hangja hangtalan,
a fagy havas szirteken tanyáz,
öröklétet játszik a széllel,
szörnyet kerget, tán saját magát.

Horváth M. Zsuzsanna:Téli emlékeim

Téli estén szívemben kigyúlt a fény,
a legszebb emlékét ma is őrzöm én.
Odakint nagy pelyhekben hull a hó,
kristályosan, fagyosan csillogó.

Oly drága kincs, fiókom rejtekén,
rongybaba, mit gyermekként kaptam rég.
Lehunyom szemem, ölembe veszem,
puha testét magamhoz ölelem.

Lelkem öröm, melegség járja át,
akitől kaptam, ő már messze jár.
Képzeletem madárszárnyon száll,
átölel a múlt, már semmi nem fáj.

Harcos Katalin: Téli csendben

Hollósy Tóth Klára: Téli éj

Hirth Éva: Csipkedi arcomat

Már úgy vártam e csodára,
fehér sapkát húztak a hegyek,
elindulok álomszép sétámra,
szállingóznak a hópelyhek.
Fagyos szél csipkedi arcomat,
fülem mellett süvítve elszalad,
pirosra festi hideg orromat,
de a jókedvem így is megmarad.
A mi padunkhoz értem,
hol oly sokszor csókoltad szám,
a vastag hó paplant néztem,
és a kristály díszeket a fán.
A hófelhőkön nem láttam át,
hiába néztem le a völgybe,
kerestem a templom tornyát,
de már beágyazott a felhőkbe.
Letört a szél egy nagy ágat,
a hó alól már alig látszik,
hiába vívták a csatákat,
a szikrázó hó, rajta tanyázik.
Láttam, hogy már más is járt itt,
nem volt szűz a hótakaró,
utam szép lassan haza vitt,
holnapra, mindent ellep a hó.

Hollósy Tóth Klára: Téli éji merengés

Néma az éj, a föld, az ég,
hull a hó, hull, puhán, halkan,
a táj ködszürke sűrűség,
ezer hang egy néma dalban.

Sétálgatok egymagamban,
jelenből, múltba siklanék,
tolong a kép, akaratlan
csengő csendül, a szárnyas ég.

A mélyen alvó fák fölött
visszatér a múlt elém,
meghasadt kép, összetörött,
gyönyörű mégis, mert enyém.

Havas varázslat vesz körül,
múltak lépnek ki a csendből,
rohan az idő, elröpül,
kegyelem száll odafentről.

Hajdu Mária: Téli alkony

Megfagy a rózsa az ágán,
csók jege álomra bénít.
Hallod a szélzene hárfán?
Jéghideg hófalat épít.

Fátyolos égen a Holdat,
udvara fénybe takarja.
Jégesőt és havat hordat,
szél ölelését akarja.

Izzik az alkony a télben,
fényfelhők vízre csorognak.
Szikrázó pelyhek a légben,
víg-buja táncba forognak.

Hollósy Tóth Klára: Január vége

Tél szellem lehel a bokrokra, fákra,
dérrel csipkézett jégvirágokat.
Nesztelen dermesztő, hűs csodája
varázsol a világra álmokat.

Vad szélorkán sikolt a fenyőkön,
hóeséssel kajánul kacarász,
madár gubbaszt fagy verte tetőkön,
füstöt pipál az erdőszéli ház.

Varjak korholják az ólmos ködöt,
a szürke világ dermedten vacog,
dérrel vert, őszült jégvilág fölött
hó-csengettyűt ráznak az angyalok.

Hófehér bundában alszik a táj,
arcunk fagyasztja, szinte szúr a fagy,
ívlámpák jéghideg világítása
melenget csak a téli ég alatt.