József Attila: Derengő rózsa

Óh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal szállt fölötte,
szárnyával hátba is ütötte
és ő mosolygott, a balog
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.

Derengő rózsa, szomorú,
derekán szalmakoszorú.
Derű, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dülj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.

József Attila:Téli éjszaka

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

Jékely Zoltán: Ének a hóban

A hó, a hó, a hó -
nem is erre a csúf földre való.

Szívemben, jaj, be megfagyott a bánat,
majd szétveti, akár a jég a kádat.

A hó, a hó, a hó,
angyali szárnyakról való.

S kik perzselődnek itt a vad tűzön,
a menny azoknak a hóval üzen.

A hó, a hó, a hó
lelkem mosdására való.

Gyermekkorunkat még mi hozza,
így ugyan mi bűvöli vissza?

A hó, a hó, a hó,
anyánk menyasszonyfátylából való.

S míg hó borítja földjeinket,
addig nem is romolhatunk meg.

Lám, itt van a tavalyi hó,
a nagy, örök körfogásból való!

Ilyenkor lovak csak a lovak,
ilyenkor kutyák csak a kutyák,
valóságos élő mivoltukat
ilyenkor mutatják meg a fák.

A hó: bűvös, nagy takaró,
emberi hang benne a kutyaszó.

Szépséges havas cintermek a kertek,
s nyomtalanul eltűnt madarak
valahol bánják, hogy nem énekeltek
eleget a naptartó lomb alatt.

A hó, a hó, a hó,
egyenest az öröklétből való.

Juhász Gyula: Örök visszhang

Most tűnnek már elém e régi utcák,
Hogy bontogatják a vén házakat.
Most érzem én vén házak mélabúját,
Hogy rám merednek a vak, tört falak.

Ó most tudom, mi volt nekem e tájék,
Hogy romban, porban, holtan itt hever.
Elmúlik már a tűzfal és az árnyék,
Melyet borongós álmomra vetett.

Most érzem, mily szép volt az esti óra,
Mikor kiskocsmák kékes ablakán
Kiszűrődött a lámpafény, a nóta
S lassan kihúnyt a téli táj haván.

Az elmúlásban hirtelen kicsendül
A dolgok mélyén alvó dallam is
S szívünkben tovább zeng minden, mi eltünt,
Ha lemondón, fájón és halkan is

Jószay Magdolna: Téli csoda

Némaság honol,
tiszta hó roppan lábam alatt.
Szemem tükrözi a szépséget,
amerre az erdei út halad.
Szemkápráztató e
csodás téli mesevilág!
Dérből horgolt csipkével szegett
levelekkel hallgatnak a fák.
Vajon álmodnak-e
hótól roskadó ágaik alatt?
Ezüsten csillogó gallyaik
vajon várják-e már a tavaszt?
Megérint a csend,
a természet ejt varázs-ámulatba...
oly tünékeny... s ha nem lennék itt,
részemmé sem válhatna e csoda.

Jószay Magdolna: Januári pillanat

Mező, tág határ -
hol most e fagyokban
bársonyfekete
varjakon kívül
madár sem jár -
a végtelen vesz körbe,
a láthatár előtt
nincs akadály.
Vajon merről
fúj most a szél?
Bárhogy állok,
metsző hidege
mindig arcomba ér.
Milyen színtelennek
tűnik így a tél...
az itt készült
színes fénykép is
lehetne tán
fekete-fehér...

Miközben bennem
születik a szó,
hangtalanul, puhán
elered a hó...

Juhász Gyula: Shakespeare estéje

Az esti ködben, őszi esti ködben
Hazabotorkál, véle a homály,
A dérütötte hold lassan kelőben:
Már itt az ősz és itt az este már.

Az országúton kósza álmok járnak,
Danol a szél, halódik a határ,
Járnak az árnyak, vége van a nyárnak,
Már itt az ősz és itt az este már.

A kandallóban sírnak már a gallyak,
Künn a tarlókon kárognak a varjak,
Nyárnak halála: árnyak élete.

Violás alkony, opálos színekkel,
Nézi a néma, nagy, magányos Ember:
Szívében kong, bong a Téli rege!

Jékely Zoltán: Nyírfa

Amint a fák között a nyírfa legszebb,
s színe a színek anyja: hófehér,
évszakjaim közül egyik se tetszett
úgy még nekem, ahogyan ez a tél.
S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap,
nagy téli nap volt s véget sosem ér;
a nyár csupán két-három szép meleg nap,
a tavasz átsuhamló déli szél...

Jankovich Ferenc: Egy fenyő álma

Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzankodván a Bakony hegyében:
nagy sóhajtást tesz mert hó lepi ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.

Ó, nagy természet, viharaid tépnek...
Én nyögöm búvát a zimankós égnek,
százszor jobb volna, ha betelne vágyam:
állnom ragyogva, öröm csarnokában!

Mert ha én egyszer választott lennék,
a téli zöldet bennem ünnepelnék,
s ága lehetnék népek ünnepének:
szívesen adnám törzsem a fejszének.

Betelne minden gyermek- nép álma:
minden tű rajtam ajándékká válna:
s a tél közepén, csillagos éjjel,
ragyogva szórnám köztük szana-széjjel:

Autót és babát, kardot és lovat:
csüngetve drága ajándékokat,
úgy terpeszkedne szét a világra
tömjénes ágam, mint a mosoly ága.

Kis kucsmásoknak: földet és házat;
vén sipkásoknak: jó napot, százat;
kalaposoknak: nyílt ész -virágot,
és igaz verset a jó poétáknak...

Zsarló uraknak: szomjat és éhséget;
beteg lelkeknek: friss egészséget;
nagy gőgösöknek: szép szerénységet;
kárhozottaknak: egy kis üdvösséget...

Örömgyertyáit szent áldomásnak
úgy lobogtatnám pirosan...S míg másnak
áldozna gyertyám, levelem, ágam:
magam fogyatnám el az éjtszakában.-

Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzonkodván a Bakony hegyében:
nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!