Kormos Nikolett: Esik a hó

Kormányos Sándor: Azok a telek...

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét újra érzem:
Megint kisgyermek vagyok...

Nagy csizmában ködök jártak
házunk körül, a hajnalok
jégvirággal leheltek be
minden fagyos ablakot.

A szél hótorlaszt épített
a kert végében, és a fák
hó-belepte ágaikról
pergették a zúzmarát.

Mégis, reggel menni kellett,
bokáig ért a nagykabát
s teli lett a csizmánk hóval,
átkoztuk az iskolát...

Este aztán úgy örültünk
a szobában fény és meleg
terjengett, hol kipirulva
játszott újra két gyerek.

Akkor még voltak nagy telek
s kemence mellé bújt napok
melegségét ha felidézem:
Újra kisgyermek vagyok...

Kovács Attila: Hóesés

Azt hittük, hogy vége van már,
s nem lesz hó a télen,
de most megint esni kezdett,
befed mindent szépen.

A lámpafénynél megcsillanó
hópelyheket látom.
Fürge táncuk gyönyörű szép;
Olyan, mint egy álom.

Sapkát, kesztyűt vesz mindenki,
nyaka köré sálat.
Szépen lassan fehér lepel
takarja a tájat.

Talpam alatt ropogás kél
a szűz hóba lépve.
Bizony a télnek is megvan
a maga szépsége.

 Kosztolányi Dezső: Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

Kormos Nikolett: Csodaszép tél

A csillogó tél a hóember kacsintásán mereng,
A narancsvörös ég alján a lenyugvó nap dereng.
A természet álmosan ásít, talán el is alszik;
Bódult felhők sokaságából vidáman havazik.

A hóember a ravasz téllel büszkén hógolyózik,
Az árva jégcsap a bársonyos hóval csókolózik.
Megtört, kopasz faágon ül egy magányos cinege,
Álmosan didereg, és megveszi a tél hidege.

Fehér ruhába öltözködnek a táncoló fenyők,
Az ezüstös hó csillogásában úsznak a mezők.
Minden békés, csendesen, némán hull a hófehér hó,
Átölel, megvéd mindent a szikrázó hótakaró.

Kamarás Klára: Tél közepén

Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély,
és dermedő
minden tavaszra váró gondolat,
de hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt,
és az ágak között
bimbózik a remény.

Kiss István Mihály: Téli emlék

Csilingelő lovasszán-zenére
ébredtem ma reggel.
Míg aludtam, az utca kövére
borult a hólepel.

Az este még sétáló utamon
lágy szellő fújdogált,
hajnalban már északról kavargón
hópihék hada szállt.

Készítek hát kandallóm gyomrába
tűzifa-reggelit,
átrendezem télies formába
lakásom termeit.

Deszkazsalu behajtva őrködik
a szoba melegén,
egy vékonyka napsugár megtörik
az ablak üvegén.

Pattogó parázs vöröslő fénnyel
idézi a múltat:
Boldogult apám szerető kézzel
simítja arcomat.

Kemence fűtés közben meséli
karácsony szépségét;
Hétköznapok gondjaiban éli
hite reménységét.

Barátságos langyos már a szoba,
pillám nehezedik;
Fotelom tűz mellé tolom oda,
álom közeledik...

Kölcsey Ferenc: Havazás

Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.

Kányádi Sándor: Favágók

Fütyülni a hóra s a
dermesztő hidegre,
kinn az erdőn ilyenkor
tanyázni ki merne?

Fűrész harsog, motor zúg,
csitt-csattog a fejsze,
valakinek mégiscsak
volt kimenni mersze.

Nem is egy, de seregnyi
kemény férfiember
dönti a fát, birkózik
hóval és hideggel.

De raknak is estetájt,
olyan tüzet vetnek,
hogy a fázó őzek is
annál melegednek.

Kormányos Sándor:Támad a tél...

Zúzmara hullik hó-szagú ködben
fagy dala zenget jég-muzsikát,
fellegek hoznak messze havasról
álmot a fáknak téli ruhát.
Távoli hangú förgeteg indul
félelem dermed túl moraján,
hó kavarog, ha lendül a karja
ágakat tördel a fák derekán.
Ostora pattog vad suhogással
zúdul a tájra csapkod a szél,
zord mosolyától döbben az erdő
fagy foga villan, támad a tél.

Kerecsényi Éva: Hópihetánc

Kormos Nikolett: Havazik!

Hull a hó, sűrűn havazik,
Hóanyó a felhők közt lakik.
A sok havat szórja, szórja;
Tiszta fehér a takarója.
A táj elszenderül, álmos,
Hópelyhek ölelik a világot.
Hóanyó békésen takarít;
Esik a hó, némán havazik.

Kányádi Sándor: Ül a tél a hegy tetején

Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.

Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.

Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.

Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.

Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.

 Kormányos Sándor: Téli éjszaka

Deret virrasztó
nagy fehérség,
vacog a hold
s a csillagok
reszkető fényét
jégvirággá
pislogják lent
az ablakok...

Kovács Daniela: Gyönyörűnek látom

A téli alkony aranycsíkja reszket
dérütötte rónán örömkönnyet ejt,
míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek
szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek,
szétszórja őket az ég mezején
gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek
ahogy lángra gyúl épp a liget peremén

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is,ha a Nap
bőkezübb,mint a tegnapi
egy kis langymeleg,annyi csak,
hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,
s meghervadjon a jégvirág,
hogy elláthass a sarokig,
csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,
véred is enged,csörgedez,
jeget-pengető hangot ad.

ennyi kell,egy kis enyhe fény
és amíg csöpög az eresz
indulót vacog a fogad.

 Kosztolányi Dezső: Naplójegyzet egy havas reggelen

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
mint egy fehér festőmüvész,
mint orfeumi csepürágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel, tiszta hó,
nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
a fájó földön téli vatta,
langyos meleg serked alatta,
bebársonyozza az ereszt,
kabátunkon gyémántkereszt,
száll és csengettyüz lebegőn
az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
a kolduscondrán drága prém,
az égből bőkezűn lehint
boát, marabut, hermelint,
most mint nyolcsarku csillag ég,
most karperec, ezüst nyakék,
most egy csiklandó pici rost,
a tél fehér rózsája most,
nappal sportpálya, éjjel édes
fehéren égő, enyhe mécses,
nyugodt derengés. Ropogó
fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
a kocsis is - allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
terítve hófehér damaszttal
s az éj cukrozza kényeként
a sárt, mint cukrászsüteményt,
hideg, fehér törött cukorral,
úgy önti a cukrot csuporral
és minden édes és fehér,
ameddig csak a szem elér,
cukros a rét, az út, a ház,
cukros a lámpavas, a gáz,
cukros a házak teteje,
a göröngy cukros gesztenye,
a sár is mézzel van sodorva,
s a szemétdomb hódítva, halkan,
rokokó fehérben, aranyban,
úgy állt, mint lakodalmi torta.

Kormányos Sándor: Tél van újra

Még álmodnék, színt és illatot,
bíborló alkonyt őszi égen,
de csüggedten állnak kint a fák
ernyedt karokkal, hófehéren.

Még álmodnék hangot, fényeket,
de álmaimat a hó befújja
ha jégvirágos ablak mögött
suttog a csend, hisz tél van újra.

Kormos István: Tél közeledtén

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.

Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.

A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

Kelemen Zoltán: Holdvándor

Új hó rejti el esti sétám nyomát.
Megpihenni tér egy valótlan álom.
És míg én gondolatim kuszaságát
rendezgetem, békémet nem találom.

Hold bújik elő vastag felhő mögül.
Félbehagyott mondatok kötnek belém.
A véget várja mind, rendületlenül,
mely megvolt még az időknek kezdetén.

Hideg szél túr a csupasz ágak közé.
Betört kirakat ásít keservesen.
Becstelen ürességét szégyenli tán.

Kuvik süvölt a csendbe:- Mindörökké
kóborolni fogsz te már! Menthetetlen!
Holdtól kapott árnyéknak az oldalán

Kányádi Sándor: Tél derekán

Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek volna kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára

Komáromi János: Őszből a télbe

Őszi zöldek vörösbe,
Sárgába vegyülnek.
Levelek az ágakról
A fák tövébe ülnek
Párás sötét felhők
A magasban úsznak,
Az ég csatornái
Meg-meg csordulnak
Szél zörget kopaszodó
Fa-csontvázakat,
V betű vonul az égen
Távozó madárcsapat.
A fények fátyolosak,
Opálos-mélabúsak,
A virágos kertek
Tej-nedves ködbe burkolódznak
A Napkorong nem izzik,
Csak fáradtan parázslik.
Fénye gyakran nehéz,
Sűrű párákon át látszik.
Dér csípte meg
A barna naspolyát,
Reggelente hó nélkül
Hófehér a határ.
A Nyár heve messze,
Az ősz szendereg.
Minden a télre vár,
Pedig már megérkezett.

Kányádi Sándor: Képeslap

most tél van itt nálunk nagy hó békebeli
a föld szintjét jó fél öllel megemeli

az éjszakák megannyi mammuthallgatás
az ember mást se tesz napokig csöndet ás

befagyott magányunk jégpáncélja alatt
dédelgetünk egy-egy piros szemű halat

kaparja kitartóan a tájat a tél
hatalmas zsilettje a szél

míg bruegheli tökéllyel zúzmarát
virágzik olt mentén a fűzfaág

és átüt mindenen mint tépésen a vér
a hófehér

Kelemen Zoltán: Január elején

Tavaszias mosollyal köszönt rám a Január.
Belém karol vidáman s az orromnál fogva vezet.
Csalókán langy szellő kacagva cibálja meg ingem.
Elsuhan a bokrok között s csalfán visszainteget.

Kis pocsolyából egy tükörkép kacsint vissza rám.
Két lépés közt szület újjá egy ezeréves dallam.
Széttárom karjaim, mint gyermek, mikor repülni vágy
s elhalkítom szívem, hogy csak a dobok hangját halljam.

Öreg platánok mormolnak imát az ég felé.
Hófehér felhők közt játszik bújócskát velem a Nap.
Lyukas zsebemből szöknek elhessegetett álmaim,
csak egyetlen egy a szívemben, mely titkon megmarad.