Szép versek - L.


Ligeti Éva: Hull a hó
Sok száz pihe körbe-körbe
Keringőzve ér a földre
Pajkos pelyhek szállnak egyre
Hó-bundát húznak a hegyre
Szállingóznak, fel, le, széjjel
Játszadoznak egész éjjel
Jégkristályok fagyban égnek
Fényei a messzeségnek


Lőrinczi L. Anna: A hó csendje
Néma a táj, bár ezer pille tánca zeng
s nézem, hogy földet ér e vidám fergeteg.
A körforgás örök - részük a végtelen -,
csillogásaikban szivárványt ölt a csend.
Fehérbe öltözött a cifra, tarka lét.
Egy gondolat röpít - hiába küzdenék -,
monoton hangja suttogva űzött feléd
hideg, alvó fényével fájón mély az éj.
Majd a hajnal - várom... az ösztön még remél!
Majd a holnap - hinnem kell, megtudni mit ér!
Majd a kikelet - egy hulló csillag... Ne féld
a végtelent - hogy a körforgás része légy!

Lupsánné Kovács Eta: Mégis szép
Messzi hegy ormán tombol az orkán,
reccsen a szikla, koppan a kő,
jéggé van fagyva minden alatta,
dermedt a föld, és zord az idő.
Zúzmarás ködben, hajnali csöndben
alvó fa ágán dér didereg,
fenn a magasban fa ága roppan,
száguld a vad szél, tép a hideg.
Gomolygó köd a hóra telepszik,
fehér a csend, és alszik a rét,
köd fátyla lebben, fagy-fehér minden,
hűvös a táj, és mégis oly szép

Lelkes Miklós: Kunyhó
Egy kunyhó, melybe szél se jut,
s a világ kint lakik:
jó volna e kis menedék
tűnődni, tavaszig!
Dunyha dünnyögne. Tél-időt
égetne lelki bent
tavaszvárón, míg kint a hó
fényesít fénytelent.
Dörmögne medvés félhomály,
de csend-elhozta szó
gurulna: fehér lendület
kezéből kék golyó.
Igen! A kunyhó kellene,
melyben magam vagyok,
magam, és nem búsítanak
tél-törvény holnapok.
Kint fák zúgnának, bent varázs:
már hóvirág-mese
bújna ki, míg forrást fakaszt
az Erdők Istene...
Ó, Kunyhó, melyben Minden ott,
de minden másmilyen:
fellélegző IGEN-öröm
mi rideg kinti NEM!
Hallgatnám, hogy az óra jár,
s nyugalom őz-szemén
álomként kélne ébredés,
halk csengettyűs remény.
Ám kunyhó, álom nincs sehol,
csak hideg lelki kint,
s hajszol a föld, botlik a láb
sötét göröngyein.
A messzeség csillagtalan.
Fák dőlnek szerteszét.
Egyszerre hívom, s korholom
az Erdők Istenét.
Ó, füstös ág, kéreg-korom,
fekete kármadár!
Nem kérdi kő, nem kérdi út:
a költő merre jár?
Utat kunyhóig nem mutatsz,
Neked sem kell mese,
dalos kincs, tavaszámulat,
mondd, Erdők Istene?
Te is más lettél, és szíved
sötét-tanácstalan,
olyan már akár annyi más,
és csupán árnya van?
Tavaszba tartok, akkor is,
ha nem lesz már tavasz,
s szomorú hó könnyes-dalos
szívekre ráhavaz,
ha józanít a kő-világ:
hogy nincs álom, mese,
Kunyhó, - és forrást sem fakaszt
az Erdők Istene,
ha nem lesz földön ég-virág
többé talán soha, -
Tavaszba tartok! Benne még
a Csillag mosolya.

Ligeti Éva:Téli áhítat

László Zsolt: Nem várt hóesés
Könnyeket ejt az ég
és ezek a könnyek
hópelyhekké lesznek
az elnémult űrben
míg a holtak nyugodtak
és mosolyuk a legszebb...

Lupsánné Kovács Eta: Jégvirág
Jégvirág az üvegen,
a tél jeges csokra,
hűvös éjjel a zord szél
idevarázsolta.
Ráragyog a napsugár,
könnyezik a bokra,
a Nap nézi: miattam
rövidül a hossza?
Zord, vacogó, téli éj
az üvegablakra
könnyedén, úgy hajnalig,
újra felrajzolta.
Dúsabb lett, mint valaha,
virágszálak bojtja,
ezüstösen pompázik
a tél jeges csokra.
(Forrás:Poet.hu)

Lupsánné Kovács Eta: Üzenet
Üzent a tél, érkezik,
fagy-csizmáját húzza,
északi szél dérsípján
csípős dalát fújja.
Csomagol az ősz legott,
kapja ködkabátját,
a havas tél kopogott,
hinti jégvirágát.
Gyenge napfény még csordul,
köd bújik előle,
szürke felhő tornyosul,
tél hajtja előre.



























































