Ligeti Éva: Hull a hó

Sok száz pihe körbe-körbe
Keringőzve ér a földre
Pajkos pelyhek szállnak egyre
Hó-bundát húznak a hegyre

Szállingóznak, fel, le, széjjel
Játszadoznak egész éjjel
Jégkristályok fagyban égnek
Fényei a messzeségnek

Lőrinczi L. Anna: A hó csendje

Lupsánné Kovács Eta: Mégis szép

 Messzi hegy ormán tombol az orkán,
reccsen a szikla, koppan a kő,
jéggé van fagyva minden alatta,
dermedt a föld, és zord az idő.

Zúzmarás ködben, hajnali csöndben
alvó fa ágán dér didereg,
fenn a magasban fa ága roppan,
száguld a vad szél, tép a hideg.

Gomolygó köd a hóra telepszik,
fehér a csend, és alszik a rét,
köd fátyla lebben, fagy-fehér minden,
hűvös a táj, és mégis oly szép

Lelkes Miklós: Kunyhó

Egy kunyhó, melybe szél se jut,
s a világ kint lakik:
jó volna e kis menedék
tűnődni, tavaszig!

Dunyha dünnyögne. Tél-időt
égetne lelki bent
tavaszvárón, míg kint a hó
fényesít fénytelent.

Dörmögne medvés félhomály,
de csend-elhozta szó
gurulna: fehér lendület
kezéből kék golyó.

Igen! A kunyhó kellene,
melyben magam vagyok,
magam, és nem búsítanak
tél-törvény holnapok.

Kint fák zúgnának, bent varázs:
már hóvirág-mese
bújna ki, míg forrást fakaszt
az Erdők Istene...

Ó, Kunyhó, melyben Minden ott,
de minden másmilyen:
fellélegző IGEN-öröm
mi rideg kinti NEM!

Hallgatnám, hogy az óra jár,
s nyugalom őz-szemén
álomként kélne ébredés,
halk csengettyűs remény.

Ám kunyhó, álom nincs sehol,
csak hideg lelki kint,
s hajszol a föld, botlik a láb
sötét göröngyein.

A messzeség csillagtalan.
Fák dőlnek szerteszét.
Egyszerre hívom, s korholom
az Erdők Istenét.

Ó, füstös ág, kéreg-korom,
fekete kármadár!
Nem kérdi kő, nem kérdi út:
a költő merre jár?

Utat kunyhóig nem mutatsz,
Neked sem kell mese,
dalos kincs, tavaszámulat,
mondd, Erdők Istene?

Te is más lettél, és szíved
sötét-tanácstalan,
olyan már akár annyi más,
és csupán árnya van?

Tavaszba tartok, akkor is,
ha nem lesz már tavasz,
s szomorú hó könnyes-dalos
szívekre ráhavaz,

ha józanít a kő-világ:
hogy nincs álom, mese,
Kunyhó, - és forrást sem fakaszt
az Erdők Istene,

ha nem lesz földön ég-virág
többé talán soha, -
Tavaszba tartok! Benne még
a Csillag mosolya.

Ligeti Éva:Téli áhítat

László Zsolt: Nem várt hóesés

Könnyeket ejt az ég
és ezek a könnyek
hópelyhekké lesznek
az elnémult űrben
míg a holtak nyugodtak
és mosolyuk a legszebb...

Lupsánné Kovács Eta: Jégvirág

Jégvirág az üvegen,
a tél jeges csokra,
hűvös éjjel a zord szél
idevarázsolta.
Ráragyog a napsugár,
könnyezik a bokra,
a Nap nézi: miattam
rövidül a hossza?

Zord, vacogó, téli éj
az üvegablakra
könnyedén, úgy hajnalig,
újra felrajzolta.
Dúsabb lett, mint valaha,
virágszálak bojtja,
ezüstösen pompázik
a tél jeges csokra.

(Forrás:Poet.hu)

Lupsánné Kovács Eta: Üzenet

Üzent a tél, érkezik,
fagy-csizmáját húzza,
északi szél dérsípján
csípős dalát fújja.

Csomagol az ősz legott,
kapja ködkabátját,
a havas tél kopogott,
hinti jégvirágát.

Gyenge napfény még csordul,
köd bújik előle,
szürke felhő tornyosul,
tél hajtja előre.