Moretti Gemma: Maradj még


Kint mindent betakart
a halkan hulló hó,
az alvó fák alatt
télbe dermedt a tó.
Megilletődött és olyan
tiszta lett a világ,
ablakunkon reggelre majd
ránk ragyog a jégcsipke virág.
Ritka ajándék az ilyen
nyugalmas délután.
A lélekringató csendet
nem zavarja semmi.
Maradj még, maradj még,
ne akarj elmenni.
Ülünk a sejtelmes homályban,
szemeidben csendes derű,
csak ennyi kell, érzed?
A boldogság ilyen egyszerű.
Nem karolsz át, a kezemet sem fogod,
csak ülsz itt mellettem.
de nékem jó ez így,
csak nézz rám kedvesem.
Az utcán kandi lámpák
sárga fényű szeme nyílik,
bearanyozza a szobát.
Látod, ez is értünk van:
ott künn a hóesés,
a varázslatos világ,
itt bent a csend, a fény.
Békességünket most
nem zavarja semmi.
Maradj még, maradj még,
ne akarj elmenni.

Mentovics Éva: Hópelyhek ringanak

Hópelyhek ringnak,
lengnek a légbe'.
Aprón, fehéren
szállnak a rétre.

Szállnak a rétre,
szállnak a fákra,
rácsodálkoznak
a téli világra

Hófehér pelyhek,
mint puha bársony,
csendben pihennek
a téli tájon.

Murzsa András Dr.:Csillogó hópelyhek

Makovics János: Januári napfény

Mysty Kata:Tél

Dércsípte arc - maszk,
hófödte némasága.
Hűs napi életharc,
gondtalan magánya.

A tél csak csendes társ,
szépsége mily' ékes.
Nem munkamániás.
tisztaságra éhes.

Hópihe pöttye hull,
röptében ágra száll.
Ülve egy jégmadár,
fejéről hó szitál.

Makay Ida: Fehérbe rejtőző

Befogad szelíden a tél:
jég alatt megbúvó tavat,
kristályba foglalt ágakat,
fehérbe rejtőző füvet,
mely a fagy fölött fellobog,
múlt nyárból élesztett tüzet.
S a hóban elvesző nyomot.

Madár János: Végül

Az embernek végül se háza, se hazája.
Se világot megváltó szava. Nyelve alatt
csak elhagyott tájak. Szülőföld csöndje
és hava. Didergő lelke az égig ér,

élte – ha volt – csak ennyit ér.

Mentovics Éva: Csizma, sapi, nagykabát

Felhőkből
puha pihe leng,
elkél a
ruha idelent.

Hócsizma,
sapi, nagykabát...
s élvezzük
a tél dallamát!

Suttoghat
fülünkbe a szél,
nem baj, ha
hazáig kísér.

Nincs fázás,
se fogvacogás,
nézzétek,
a tél mily csodás!


Mysty Kata: Tavaszra várva

Még elevenen hull a hó,
szépsége oly elragadó...
szakállt növesztett az ág,
de le is hullatja a földre már...

Vacogva vissza-visszatér...
nem, nem búcsúzik még a tél.
Puhán fénylő a takarója,
bársonyos a nyoszolyája.

Pihen még a természet,
ágyában az enyészet.
Menti, ami menthető,
vesszen, ami veszendő.

Békés zene a téli világ,
lassító ütemű szava talán.
Öröme bennük sugárzó,
Nyugalma lelkünkben tanyázó.

Mint havat sodró szél
úgy jönnek szavaim még:
messze sodorják a fakult időt,
s ültetnek helyébe új erőt!

Boldog mosolyt bont a faág,
barázdákat fodroz a határ.
Virágillatot borzol a szél,
gy int végleg búcsút a tél.

Tavaszt várnak a a szívek,
hittel telve a hívek.
Az alvó természet ránk
ébredőn kitekintve vár;

Szaladni vágyna megint,
magokat szórni kint:
a nem mozdulókra - csak legyint,
játszva egy nagyot kacsint.

A föld palettájára zöldet fest
fényt rajzol homlokán az est.
Kékül a tó vize, tisztul,
békülőn minden beindul.

Móricz Eszter: Rozsdás, dérmarta emlékeim

"Elmúlt a tavasz, ősz, nyár...
Kapaszkodom a rozsdás, dér-
marta emlékeimben.
A fákat körülöttem ezüst dér
csípte, sóhajtanak fázósan.
Kapaszkodom görcsösen,
nem bírok elindulni.
Béna a test, néma a száj.
Kutatom-keresem a fényt,
majd lassan felszárad
köd, dér, rozsdamarta emlék
kitisztul szívben, szóban. "

Mentovics Éva: Hókristályok roppannak

Fenyves erdő fái közt
délceg szellő vágtat.
Kristálypaplan borítja
reggelre a tájat.

Fodros felhők úsznak el
felettünk az égen-;
Hópelyheket szórva szét
erdőkön, és réten.

Fehér ingbe öltözött
hajnalra a város.
Hófehér a háztető,
és az út sem sáros.

Erdő széli domboldal,
mintha minket várna-
Hótakarót hint a szél
a didergő tájra.

Hókristályok roppannak,
amerre csak járunk.
Vegyük elő szaporán
a tavalyi szánunk!

Márai Sándor: A fehér erdő

Sápadt leveleid ez altató
téldélután letépdesi a fákról,
az ágak közt egy bánatos gitár szól
s visszhangtalanul mély és halk a tó.

Hallod kopogni friss léptét a vadnak
a fagyott földön. S visszahúz az emlék.
Egy Isten és egy nő keze befed még
s nyugalmas titkok lassan behavaznak.

Meggyesi Éva: Ölelj át engem

"Ölelj át engem, kérlek: fázom.
Már hűvösek az éjszakák,
sűrű köd lepi a tájat,
szél fúj, és zúzmarát szitál.
Melegíts. Ölelj magadhoz.
Simulj rám, mint egy nagykabát,
mely finoman, hozzám simulva
takar be, s meleget ád."

Mentovics Éva: Hópihe

Csillog a szoknyám,
csillog az ingem.
Ott, ahol éltem,
hófehér minden.
Jéghegyek csúcsán
imbolygó felleg...
Éled a szellő,
ringnak a pelyhek.
Várnak a dombok,
hívnak a rétek.
Szél karján lengek,
szállok felétek.