Radnóti Miklós: Tél

Hóbafagyott levelet
kaparász dideregve a szellő.
Duzzadt, mint tele zsák:
hóval telik újra a felhő.
Nincsen csillag, a fák
feketéllő törzse hatalmas.
Megfagy az őz nyoma is.
Készül le a völgybe a farkas.

Reményik Sándor: Jégvirág

Jégvirág

Mint egy kísértet, hófehérbe'
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron - talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, - s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!

Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!...
Tél van, éjfélt ütött az óra!

Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ó, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!

Radnóti Miklós: Naptár

Január

Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.

1941. február 5.

Reviczky Gyula: Télen

Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.

Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.
Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.

Óh, mindig igy van e világba'!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba' megpihen.

Radmila Marković: A hópehely országán át

Amikor
simogató-lágyan
hullani kezd a hó,
valami megmozdul bennem,
és felébred a múlt.

Anyám meleg teája átjárja
most is testemet,
öcsémmel a fűtött szobában
suttyomban könyvet olvasva
alszunk el, közben anyánk
vastag pulcsit köt nekünk,
szívmelengető a reggelünk,
terített asztalhoz ülünk...

Robogott velünk az élet,
zajosan,
mint a vad lovak...

Most úgy érzem hirtelen
anyánk mosolyog ránk
a hópelyhek országán át.

Reményik Sándor: Koldus tündérek
Barátom téli kertjében

A te fácskáid télben, éjszakában
És Isten irgalmában állanak.
És ennyi minden, amit te tehetsz,
És ennyi minden, amit tehetünk:
Papírral, ronggyal és remegő kézzel
Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.
A rossz hírek, a hiába-betűk
Összeszövődnek téli takaróba,
A rongy, a papír és a Kegyelem,
Ha érünk új tavaszt -
Tündérkéidet tavaszig megóvja.

Rudnyánszky Gyula: Tél....

Fenséges nyúgalom,
Kápráztató fehér világ!
Rezegve csillan a havon
Az égi csillagmiriád.
Fehér a nap, fehér az éj:
Se képzelet, se szenvedély
Izzása nem piroslik, -
A lét fehér sejtésbe oszlik.
A szintelen
Kietlenen
Csupán a bölcsesség
Fehér hegyorma ég:
A végtelenbe veszve
Sugárzik, él az eszme.

Reményik Sándor: Téli rózsatő

Láttatok-e már téli rózsatőt?
Csak száraz bot
Tövises bot.
S még hozzá nem is egyenes.
Láttátok már a csüggedt mozdulást,
A fáradt ívet, melyben meghajolt?

Virágait: a mult nyár színeit,
A mult nyár illatát
Elvitték, elszaggatták százfele.
Jutott belőlük menyegzőre,
Lobogórúdra,
Koporsó fölé.
Azután csend lett, lehullott a hó,
S a téli rózsatő
Elrejtette fejét a föld alá.

Hiszitek-e,
Hogy az a sok-sok piros rózsa
E szegény, száraz indából fakadt?

Hiszitek-e,
Hogy ez a szúrós, tövis-tele bot
Egyszer még kivirágzik?

Hiszitek-e,
Hogy fog még teremni piros rózsát,
Lakodalomra,
Lobogórúdra,
Kopja hegyére,
Koporsó fölé?

Hisztek-e még a téli rózsatőben?

Hisztek-e bennem?

1924

Rácsai Róbert: Itt van a november

Lusta pihe száll fehéren,
alszanak egy zöld levélben
a kerti barackfák.
Durván harap a levegő,
számomra alig hihető,
hogy érzem illatát.

Vége lett a hosszú ősznek,
dermesztő hónapok jönnek,
talán el sem hinnék,
hogy elmegy, bár nem örökre...
Csak ólmos, jéghideg ködbe
bújik a hegyvidék.

Reggelre ráfagy a pára
a vénséges szilvafára
a csendes udvaron;
fülelek: hogyan, s mit beszél
nekem a csípős, téli szél...
Zúgását hallgatom.

Alattam megroppan a dér,
jövőre úgyis visszatér
a napsugár-tenger.
A fákhoz temetem magam,
addig nekik súgom szavam:
Itt van a november.

Radnóti Miklós:Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csuszott a hó,
kevésbeszédü lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.

1942. december 26.