Sárhelyi Erika: Téli ringató

Schvalm Rózsa: Vajon miről...

Sárosi Árpád: Találkozás

Szeretem a téli éjszakákat,
A síri csendet, a havat.
Tél volt. Fehér, szomorú éjjel,
Amikor szivem rád akadt.

Ezüst árnyként suhantál keresztül,
Mint menekülő fájdalom,
Nyomodban ciprusok sarjadtak,
A halálarcu friss havon.

Ugy éreztem: halni menekültél.
De én, az élet vándora,
Kis kezedet szivemhez vontam
És kértelek: ne menj oda.

Az életet megtaláljuk ketten.
Keresni: visszahívtalak.
És hullt a hó, mint selyem álom,
Virág nőtt lábaink alatt.

 Simonyi Imre: Tél

Mint korcsolyák csorbult acélja
bőröd alá karmol a fagy -
A kakas elkékült taréja,
mint rozsdálló fűrészfogak -

Az éhenkórász cinkepár
marakszik a kendermagon -
S egy szárnyaszegett napsugár
didereg, csapkod a havon -

S a léckerítésen túl az akácok
úgy sorakoznak, mint a börtönrácsok
mögött az örökkének tűnő percek
állásán elmerengő
borostás fegyencek -

Sárhelyi Erika: Fagyott szárnyak...

Kicsit megállt a világ köröttem,
talán a ködbe zuhant tél teszi.
Kicsit lelassult ma a szívem,
viszi a vérem, bánattal teli.

Kicsit gubbasztok, fagyott a szárnyam,
ma a repülést hiába vágyom.
Kicsit elfordulok, hogy ne lássam,
hányan didergünk ezen az ágon.

Schmidt Károly: Az ártatlan Természet

Varázslat, vagy valóság
mit a természettől kapunk?
Vajon az a sok jóság
megérdemelt, igaz jussunk?

Az esendő természet,
mint kis gyermek a bölcsőben,
lelkében csak szeretet,
mi ott lapul az ölében.

Piciny kezét fogni kell,
egyedül van, oly magányos,
ha kérdezik nem felel,
Ő szótlanul csodálatos.

Szeretete önzetlen,
azt feltételek nélkül ad,
segíts a Természeten,
hisz mindig kis gyermek marad.

Soha ne hagyd magára,
figyeld minden rezdülését,
rászolgál a Hálára,
Neked adja szeretetét.

Ne tétovázz, ringasd Őt,
ne láss könnyet a szemében,
kergess el minden felhőt,
mely fölé borul sötéten.

Áld meg Őt, hisz érted van,
Ő az Isten teremtménye,
gyermekien ártatlan,
Ő az ember szeme, fénye.

Somlyó Zoltán: Hóvirág

Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág... hóvirág...
Hej, de hideg a világ.

Schvalm Rózsa: Elbűvölő ez a téli csillogás

Amerre szem ellát gyönyörű a táj,
zúzmarából fátylat szőtt a január.
Elbűvölő ez a téli csillogás,
ezüstös tüllruhát öltöttek a fák.

Távoli hegyek ködös halványkékje
rajzolódik a látóhatár szélen,
hol a hegyoldali fák tündöklése,
távol ködéből átsejlik, fehéren,

Kis falucska templom tornya tekint fel
némán, az égbolt szürke felhőire,
harang zúgása hívogatóan cseng,
a vasárnapi Istentiszteletre.

Templom kapuján a hívek betérnek,
jönnek fázósan, dermesztő hidegben.
Kellemes meleg fogadja idebent,
az igehallgatásra vágyó embert.

Felcsendül az ének Istent dicsérve,
a gyönyörű zene kíséretével.
Majd elhangzik Isten mai igéje,
a hallgatóság lelkének üdvére.

A lelkileg feltöltekezett hívek
búcsúznak, kezet fognak a Lelkésszel.
Távozóban még nézik gyönyörködve,
a zúzmarával hintett templomkertet.

Ahol az ezüstfenyő tűlevelén,
halványan csillan a januári fény,
lélekemelő, varázslatosan szép,
érezni lehet Isten jelenlétét.

Sík Sándor: Fehér mezők

Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
Itt rút lucsok les a hulló pihére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Fehér, fehér, minden, amerre látok.
Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
Kóbor szelek járják a hóvilágot.

Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
A nap szikrát vet a patak jegére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
A föld egy néma, óriási alvó,
A hold egy fényes, ígéretes álom.

Minden halott, és mégis minden él.
Alvó világok. Csírázó világok.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

A hómezők nagy titkokról dalolnak.
Az ő daluk az erő és a szépség,
Az ő daluk a tegnap és a holnap.

A hómezőkön halkkal jár a tél,
Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Sulyok Vince: Önarckép - téli alkonyattal

Csak ülni itt csak ülni itt
nem béke ez és nem is nyugtalanság
kezem lehull fölhúzott kemény combjaimra
a könyv lefordul összezárul
S belemosódom magam is a szürkületbe
pupilláival táguló szem maradok csak
és székbe süllyedt
fekete lassú fáradt szívverés - -

Künn meg havak közt sodródik az alkony
szapora hóhullásban állnak a fenyők
águk se moccan
csak szálas kemény gerinceiket
szúrják a kavargó egekbe
ó alázat ó konok szép erő - -

Vibráló kék-fehér fényekkel
sovány arcomon csonthomlokomon
délután és est homály s hó között
ülök itt tájba s önmagamba temetkezve
a csönd mélységeibe hulltan - -
Bölcsektől őrültektől és fenyőktől
azt hiszem mindent megtanultam - -

Sárhelyi Erika: Január margójára

Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban,
de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek.
A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek,
s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január.
A ma és a tegnap még kéz a kézben jár,
hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton.
Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton,
de lelkem már az enyhülésre készül.
A reggel a sötétből oly hirtelen derül,
mintha mosoly ömlene el a házak tetején.
Igen, itt legbelül a tavasz már enyém.
Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar,
az se, ha majd a február szűz havat kavar,
mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt.

Schvalm Rózsa: Szép ez a világ!

Oly gyönyörű, szépséges a tél,
mikor minden csillogó, fehér.
Szél szárnyán hópelyhek repdesnek,
álomszép orma a hegyeknek..

Káprázatos, szép ez a világ,
legyen ősz, tél, tavasz, nyár akár.
Felfoghatatlan ennyi szépség,
Isten szeretete a mérték.

Mely a világot körülveszi,
teremtményeit kényezteti.
Zamatos gyümölccsel táplálja,
gyönyörű otthont ad számára.

S az ember nem óvja, rombolja.
lelketlenül kizsákmányolja.
Mértéktelen, önző igények
rombolják létét a jövőnek.

Hála Neked azért, Istenem,
hogy gondoskodó szereteted,
fenntartja még a mindenséget.
Formáld embertermészetünket!

Hogy megköszönve kegyelmedet,
kíméljük meg környezetünket,
hogy élhető élete legyen,
a jövő nemzedékeinek!

Samarjay Károly: Télen

Hó száll körűlem, és a szél
Sípol nagyon,
De szívem mélyiben azért
Meleg vagyon.

Mezőt s a szántóföldeket
Hó födte el,
A kis tücsök nincs fű alatt
Zengésivel.

El szálla mind a sok virág
Bájillata,
Hajh! kedvesem szerelme is
Így hervada.

Kitárt keblemre hull a hó,
S elolvad ott,
Hajdanta e kebelre itt
Ő olvadott.

De ő most távol, sóhajom
Nem hallja meg;
Mert szíve, mint a tél jege,
Kemény, hideg.

Sárhelyi Erika: Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.

Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.

Samarjay Károly: Téli csillagesés

Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.

Az égnek lenge csillaga
Szerette a tavaszt,
De látta az elpusztulást,
S busongva nézte azt.

Szerette a nyár lombjait,
A zöldes berkeket;
Mind elhalának mostan ők,
S a csillag könyezett.

Könye magasról hulla le,
Elhagyván az eget,
S mert fájdalom szülöttje volt,
Hulltában megjegedt.

És hóalakban szálla le
A fák tetőire,
Ágakra fagyva, mint jegec,
Csapokban csünge le.

Hó ült a hosszú ágakon,
Köd volt a völgyeken,
Varjak röpültek a mezőn
Károgva, éhesen.

A csillag téli éjeken
Zöld falevél helyett
Tündöklő jégcsapokra lát,
S búvában megrepedt.

Eltűnt az égnek táv ürén
A menny és föld között,
Magasban fénylő társai
Látták kihúnyni őt.

Somlai Péter: Színes levelek

Mezőkön zizeg a szél,
delet harangoznak,
messzi távol köd gomolyog.

Zsibong az ősz, színes levelek
peregnek hegyszínű fák ormáról.

Közeleg a tél.
Havas ruhában áldott
csendre inti a tájat.

Béke van. Hangtalan és egy
kicsit szomorú

Sárosi Árpád: Fehér asszony: a tél

Kiül toronyra, riadt háztetőre,
Széjjel terittet szemfedőt, előre
Juhászodik, remeg minden faloldal.
Fehér asszony kacérkodik a holddal.

Trónját disziti millió jégtüje,
Feljajdul tánchoz orkánhegedüje.
Betör az akkord, nyugalmat sodorván:
Paloták selymén, kunyhók árva rongyán.

Utak mérföldjét vad hajszával méri,
Átok, nyomor, romlás vádlón kiséri,
Terád vadászik ember, kósza vadra,
Halál-farsangján: mámoráldozatra.

Salamon Ernő: Dal decemberben

Szép szeretőm, itt a kék december,
elrepül a zordon krivecekkel
jókedvem, a havasi virág,
rongy a levél, szégyelli az ág.

A felhőket rekedt hangok taszítják,
ilyentájban özvegyek a sziklák,
fázva zúgnak a jeges vizek,
sötét órán közelg a hideg.

Kis kályhádba piros szenet hordok,
(ki tavaszig elél, az lesz boldog)
ülj eléje, gyönge szeretőm,
tépődni a maradék időn.

Somlyó György: Tél előtt

A reggel még ezüst s arany a dél,
de már az alkony tompa patinája
szelíd derengést futtat tóra, fára,
s a víz is telet játszik, jégfehér

simasággal siklik be a homályba.
Hol van a nyár, az óriási fáklya,
mely roppant káprázatával kitárta
a táj határait mindenfelé?

Most a milliárd ritka pára-prizma
mielőtt sűrű köddé keverednék,
a túlsó partot tisztán felnagyítja:

kék fasort, füstöt, piros cserepet.
A tél előtt hagyd, e messzi közelség
őszi kénye hadd játsszon el veled