(Szemtréner Enikő)

Szuhanics Albert: Tél

 Egy hópehely az arcomra hull,
Újra itt a tél.
Sok könnyű pihe száll a földre,
Már minden fehér.

A faágakon maradt egy-két
Sárga falevél,
Az autóbusz mély nyomot hagy
Az úttest közepén.

Átöltözött a rét mi zöld volt, fehér már,
Szürke gúnyába bújt a látóhatár.
Hósapkát kap a fa, háztető, kerítés,
Eljött a nagy téli állomba merítés.

Kéményfüst imbolyog, messze... ott a város,
Fenn varjúhad károg, odatart az már most.
Boldog gyermeklárma, szánkózás, s más egyéb,
A havas fákon gubbaszt néhány fázós veréb.

Szepesi Zsuzsanna: Havazik a hegyekben

Szántó Márta: Fagyos este

Szilágyi Domokos: Január

Csíp a dér, fagy az ér,
csupasz ég feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.

Szergej Jeszenyin: Kószálok a tiszta havon

Kószálok a tiszta havon,
csupa gyöngyvirág a szivem.
Kék-csillagos éj, ragyogón,
sok ezer mécslánggal izen.

Árny ül, vagy a fény, utamon?
Kakas énekel vagy a szél?
Hinném, hogy a parlagokon
hattyúsereg ül, nem a tél.

Szép vagy, te fehér sivatag!
Fagytól melegül ma a vér.
Testemre szorítalak,
hókeblű nyír, te pucér.

Jeges álmot lát a vadon,
s a pihés tarló de vidám!
Ölelésre csukódna karom
remegő fűzek sudarán.

(fordította: Weöres Sándor)

Szabolcsi Erzsébet: Tél

...És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok.
Megroppant lábam alatt a tegnapi fű.
Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben,
csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg.
Bundámba burkolózva aggódom:

Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe!
Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja
e fekete-fehér világnak. De nem látható.
Aki szembejön velem, vajon sejti-e,
hogy őt is szeretem?

Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull.
Ó, boldog gyermekkor!
Szánkózások és korcsolyapályák hangjait
hozza a szél a szomszéd múlt időből...
Lesz-e még igazi telünk?

A ködből lassan felkúszik
a sápadt, erőtlen napsugár.
Cipőm talpa alatt megmozdulnak
az első kíváncsi hóvirágok...

Szalay Fruzina: Csend

Váratlanúl, ugy néha-néha,
Reánk borúl halk csend árnyéka.
Csodás érzéstől megkapatva,
Elnémulunk egy pillanatra.

És elcsitúl egy percre minden,
Mi lázongott vagy fájt a szívben;
Kétség, búbánat elvész lágyan,
Nagy, csendes, hószín boldogságban.

S a zajtalan hullámzó légben,
Láthatlan, fénylőn, hófehéren,
Halkan lebbentve égi szárnyát,
Fejünk felett egy angyal száll át.

Szabó Ila: December

zúzmara-ölelésben
áll a fa
a lelke is
tüskés zúzmara
árva levél
őszt idéz
színes
emlékzuhatag-reszketést
a nyártól búcsút vett
magánya
remeg
új tavaszra várva

Székely János: Dal

Szers András: Tél volt, csendes...

Tél volt, nehéz...
Köd, szürkeség,
lassú órák,
zúzmarás fák.

Tél volt, némán
hópihe szállt
gallérodra,
bársony óra...

Tél volt, csendes...
Szemed rebben
szomorúan...
Mindig tél van...

Szuhanics Albert: Február jeges szele

Dermesztő hideged
csontig hat február.
Hiába hiteget
a csábos napsugár.

Jég csillan a fényben,
sziporkázik a hó.
Sarki szél kezében
ostor leng... csattogó...

Korbácsolja testem
észak éles szele.
Nem véd meg most engem
ruhám több rétege.

Arcomba havat hord,
karmaival has'gat.
Úgy ül győzelmi tort,
fát, bokrokat szaggat.

Békülj meg február,
látod ajkam lila.
Ne legyek végre már
a fagyhalál fia!

Enyhüljék a kemény
orkánok ereje.
Kezdődjék új remény,
s olvadás ideje!

Csorduljék az eresz,
napsugár melegíts.
S hogyha nagyon szeretsz,
új tavaszba repíts!

Szabó Magda: Január

A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése:csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér,csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott csend, nevetgél,ott guggol,
és térdét öleli a szélben.

Szabó Barna: Hull a hó

Hull a hó, szakad a
tetőkre, vállamra,
süppedő szívemre,
szótalan szavamra.

Honnan a mennynek e
régóta holtnak hitt
millió szárnyaló
hótiszta angyala?

Sebesen suhanó
szárnyakat hallani!
Őrölni nem győzik
a pokol malmai -

Ezer ha hóvá hull,
ezeregy megmarad
szívem és szavamat
emelő angyalnak

Szabó Lőrinc: Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld
szomoruság,
dicsekszik veled
a havas ág,
veled remél és
emlékezik:
látja új lombját
s a tavalyit!
Üzent a tavasz,
hogy jön megint,
és kezd a lélek
mozdulni, mint
a rügy a dermedt
kéreg alatt:
érzi az első
napsugarat,
szétnéz s a halálos
téli napok
után már az is
öröme, hogy
mint az örökzöld
fagyöngyöt az ág,
élőnek látja
a bánatát.

Szabó Ila: Ő

Elszálló szó az ajkamon,
de lelkemből egy darab,
elzengő dal a húrokon,
de fülemben marad,
a víztükrön egy csobbanás,
de mélyén ott a kő,
vállam alatt egy dobbanás,
de véremben a hő,
szivárvány hulló csepp alatt,
de minden fényben szín,
kenyérszeletből egy falat,
de enyhül minden kín,
üvegre karcolt jégvirág,
de visszatér a tél,
elérhetetlen délibáb,
de mégis bennem él.

Szalai Borbála: Csattog a fagy

Itt a tél,
hideg tél...
Csattog a fagy,
csikorog,
kőkeménnyé
dermedtek a
sárban hagyott
lábnyomok!
Itt a tél,
hideg tél...
Csattog a fagy,
csikorog,
telerajzolt
jégvirággal
minden fénylő
ablakot!

Szabolcsi Zsóka
Haiku

Téli éjeken
fagyos, fáradt lélekkel
tavaszt álmodom.

Szabó Lőrinc: Valami szép

Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.

Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha egy nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.

Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban;

de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámult, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.

Szabolcsi Zsóka

Sziromtól
...hóhullásig

Bimbós zöld tavasz,
hársillatú nyári éj,
szőlőszemű ősz...

ködös nappalok után
behavaz a tél.

" Csillogón a hóban,
     hószinű, lágy nappalokban,
     páfrányosan hajló
     jégvirággá bomladoztam.

     Kezem, lábom jég lett,
     meg se vádolhatna senki,
     hogy valami tiltott
     álmot vágynék felkeresni."

(Szécsi Margit)

Szuhanics Albert: Jégvirágok

Ablakomra szállt a pára,
mely reggelre megfagyott.
Hajnalfénynek pír-szavára,
jégvirágok álltak ott.

Természetnek ügyes keze,
csodaszépet alkotott.
Kelő nappal, fénykristályként
ragyogtak az ablakok.

Látod, a sok jégvirág most
mily fényárban csillogó?
Szemeidnek ez a látvány,
álomképként megható.

Olyan, mint egy katedrális,
színes ablak-képei.
Ám de mégis, fehér színben,
kristály-gyanánt fényteli.

Áldott pára, nemsokára
olvadoz ez égi kép.
Jó lenne ha holnap ismét
mindezt újra festenéd!

Szűcs Szilvia: Tél

Zúzmarás ablakomból jégvirágokat
figyelek, tetszik a kép, de várom már
hogy jöjjön a kikelet...
Alszik a táj, hó alatt pihen a föld,
egy kismadár csipeget odakint,
s az etető újratölt.

Dermedt jégcsapok lógnak az eresz
alatt, s a kismadárnak jólesik
minden falat. Őzeket is láttam a
kert végében minap, elindultam
közelebb, de lábamra csapott az
"iszap". Fehér-fagyos udvaromban
hideg-rideg a tél, s esténként még
csendben fúj a szél.

Hosszú idő míg előbújik a fény,
a természet most szürke, távoli
a remény. Meleg kályhában tűz
ropog, a jégcsapokról víz csorog,
s a kismadár csőre újra az
etetőben kopog...

Székely János: Malom

Elnézem: kint a sarki lámpa
A korpás éjszakát szitálja,
Amelybe csillagfény vegyül.
S a finom, sárga liszt a járda
Kövén kerek kupacba gyűl.

A hold, az óriás malomkő
Villózó őrletet terít
Palánkra, fára és bokorra,
Sőt asztalomra is beszórja
Jeges, iszamlós fényeit.

Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot?
Ahonnét az a liszt pereg?
Mintha valóban víz ömölnék,
Úgy zengenek a levegőég
Nagy folyamai, a szelek.

Barátaim, figyeljetek csak,
Hogy jár és kattog fent az ég.
Hadd szóljon nyíltan már az ének:
Úgy állok itt, minthogyha tényleg
Egy nagy malomban állanék.

A mindenség malmában állok,
Hogy végtelen időkön át
Zúg, zümmög és zenél az őrlés:
Teremti-őrli az időt, és
Teremti-őrli önmagát.

Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
Csillagpor hinti szép fejünk.
Itt állunk sokszoros magányban,
Parányok, mígnem mindahányan
Lehullunk és megőrletünk.

Szilágyi Domokos:Tavaszodik

Zöld fenyves közepében
fújja a szél a havat,
szánkó porzik a hóban,
csillagos égre kacag,
surrog a fák puha lombja,
széncinegék raja száll
nézni a messzi vidéken:
a tavasz jön-e már, jön-e már?

Szergej Jeszenyin: Szántó, liget letarolva